A Könyvfeszt szépségei

books-462579

A nagyobb könyvesboltok már egy hete küldözgetik kedvezményes ajánlataikat azzal a mottóval: nálunk online is könyvfesztivál van! De egy könyves rendezvény bája tényleg a nyomtatott kötetek kavalkádjának összebújó szagában, az introvertált könyvmolyok ide-oda libbenő pillantásaiban rejtőzik.

Ez az a hely, ahol a pultos természetesnek veszi, ha a vevő köszönés nélkül, szemkontaktus nélkül bámulja a címeket és a borítókat, falja a képeket és betűket, és csak időnként áll meg egy pillanatra – ilyenkor megint eszembe jut, egy könyvvásár a grafikusok marketingképességeinek azonnali megmérettetése is. Meg persze azé az egyéné, aki a könyv címét megálmodta.

És ez az a hely, ahol ha vevőként olcsón jutok hozzá egy árucikkhez, amihez nem mellesleg máris érzelmi szálak fűznek, kifizetem és megköszönöm, az eladó azt válaszolja: én köszönöm. Mert könyvet eladni vagy vásárolni teljesen más, mint új fürdőrucit beszerezni a balatoni nyaraláshoz. Hiába veszünk mindkettővel élményt: a jó könyv szívünk húrjait pengeti, az úszódressz viszont legfeljebb szépérzékünket kényezteti egy pár pillanatig. Az eladók pedig örömmel nézik, hogy vannak még emberek, akik olvasnak, akik értéket látnak a leírt szóban, akik bizalmat szavaznak annak a kötetnek, ami a kiállító szerint van annyira jó, hogy vállalta a kiadás kockázatát.

A hétvégénk zsúfolt volt. Életem párjának előre szóltam, hogy én valahogy, valamikor mindenképp ki akarok jutni a Millenáris Parkban megrendezett Könyvfesztiválra, és hogy a nagylányunk is biztosan velem akar majd tartani. Felvetettem, hogy a fiúk maradjanak otthon a babával, de párom ragaszkodott hozzá, hogy ő is jöjjön. Azaz igenis felkerekedik a teljes család, ami kisebb tatárjárással egyenértékű, tekintve, hogy összesen öten vagyunk. (Ez már olyan nagy szám, hogy időnként csak négy szendvicset csomagolok, ha elmegyünk otthonról, vagy idegen helyen véletlenül négyfős asztalhoz ülünk le, és csak utána jövünk rá, hogy nem férünk el.)

Balkezes, jobb agyféltekés fiunkat persze nem érdeklik az írott szavak. Megáll a játszótérnél és rádumál minket, hogy ő itt teljesen jól ellesz, amíg mi körülnézünk. Oké. De addig maradj itt, míg valamelyikünk érted nem jön. Tilos elhagyni a terepet, megértettük? Naná.

Mi, többiek, haladunk tovább, amerre a tömeg visz. Örömködök, de jó, amikor egy könyvvásáron tömeg van! Aztán megrántom férjem pólójának ujját és a nagy „BEJÁRAT” feliratra mutatok. „Így könnyű” – jegyzi meg, miközben a babakocsit megfordítja, de még vet egy vágyakozó pillantást a tavacska körül felállított standokra.

A kasszánál meglepetés vár minket: azt hittem, ingyenes a rendezvény, de mégsem. Vagy mégis? A felnőttek ötszáz forintos belépőjének ára ugyanis a standokon levásárolható. Tehát a lányaimnak nem kell jegy, nekem sem kell fizetnem, mivel író vagyok. A férjem lerukkolja az ötszáz forintot, amit perceken belül vissza is forgatunk, amikor a lányom kiválasztja első könyvét a Stúdium Plusz pultjánál.

Férjem nem boldog, mikor észreveszi, hogy bébiszitter lett belőle, mert kedves neje és kamaszlánya is úgy eltűnt a standok között, mint a gyík vihar előtt. Magában biztos morgolódik kicsit: nem kellett volna otthon javasolnia, hogy hozzak saját táskát, telefont és pénztárcát. Így aztán még fizetésnél sincsen szükség a családfőre.

– Éhes vagyok – jelenik meg a férfiú mellettem.

– Kettőkor ebédeltünk – jegyzem meg.

– Keveset ettem – vágja ki diadalmasan.

Nem baj, itt bent már úgyis végeztünk. Babát kicsit ráeresztjük a világra, vigyázva, hogy ne csatlakozzon a szép nagy halakhoz a tóban, férjem elgaloppozik a fiúért, aztán úgy döntünk, körülnézünk kint is: vannak ételes standok (fiúk erre mennek), meg könyvespultok is (lányok ezeket nézegetik).

Aztán, mint derült égből a villámcsapás, érkezik a hír, hogy a fiúk és a baba türelmének vége szakadt, ha most azonnal nem jutnak táplálékhoz (illetve fagyihoz), akkor itt életbiztosítások haláleseti szolgáltatásához lehet rövid időn belül hozzáférni. Úgyhogy rövid ötletelést követően a bevásárlóközpont éttermeihez vágtatunk.

Szörnyű látni, hogy a díszkivilágítás ellenére tényleg minden bolt zárva van (mert vasárnap van, hajh). Az hagyján, de a halas étterem sincs nyitva. Ez már komolyabb probléma. De csak egy pillanatra torpanunk meg, másik helyet választunk, viszont a kamaszok inkább hamburgert ennének, jó, adunk nekik pénzt, akkor egyenek kettesben, ja, de azt nem, veletek maradunk, rendben, akkor menjünk, jaj de mégsem, na most már ne gondold meg magad, ebadta kölyök.

Ahogy várunk az ételre, előhalászom táskámból a szerzeményeimet. Férjem arca felragyog, és szeretettel simít végig a Magyar Napló „Az év versei 2012” kötetén.

– Már azt hittem, nincs ilyen – sóhajt, és tudom, hogy édesapja gyűjteményére gondol. Apuka egy időben minden megjelenő könyvet megvásárolt. Akkora szépirodalmi könyvtárat örököltünk tőle, hogy a csodájára lehet járni.

– Kétszáz forintért vettem – bólintok, mire párom enyhén megrázza a fejét, és már fel is üti a könyvet, olvas. A baba a gyereksarokban játszik a fiammal, a lányom apja iPhone-ját kéri el, hogy angolozzon egyet, én meg egy novelláskötetet veszek elő magamnak.

Egy pillanatnyi nyugalom.

Aztán a baba hozzámvág egy műanyag kenyeret és topp-topp-topp, elszalad, de már hozzák is a vacsoránkat, kezdődik a versenyfutás, hogy sikerül-e előbb felvágnom falatokra a babácskának az áfonyás óriáspalacsintát, minthogy harmadszülöttem rövid ujjacskáival megragadná és a puha pofiba tolná be egyszerre az egészet. Harcunk ahhoz a helyzethez hasonlatos, mint amikor egy horgász a pecabottal próbálja elhalászni a bégető báránykákat a maximális sebességgel közeledő sima homlokfalú kamion elől. A győzelmem részleges.

Amikor aztán hétfőn iskolába indulunk, a fiam is magához vesz egy új könyvet, hogy ezt ma beviszi a suliba (Időjárási jelenségek, Nagymáté Emese könyve, Kísérletezzünk! sorozat). Ritka esemény.

De a szokásos utolsó perces „el fogunk késni” havária keretében mégis itthon hagyja. Meg a szendvicsét is.

Gyakori esemény.

Üdv újra köztünk, kedves hétköznap!

Beszélgetés az e-könyvkiadásról

Startup Stock Photos2015. április 8-án egy tucat írópalánta fergetegesen jót és informatívat beszélgetett Alcser Norbival, a Publio ügyvezetőjével az e-könyvkiadás és magánkiadás különböző kérdéseiről.

(Ha még nem ismered a Publiót, azt fontos tudni róla, hogy egyfajta magánkiadói ügynökségként teszik lehetővé, hogy a könyved felkerüljön egy csomó e-könyvesboltba (az összes nagyobb boltba), illetve nyomtatott könyvet is csinálnak neked, amit a saját weboldalukon lehet megrendelni. Az e-könyv megjelentetést ingyen vállalják, de nagyjából feleannyi jutalékot adnak, mintha közvetlenül töltenéd fel a könyvedet az adott portálokra, azonkívül 8 évre elkérik a kiadási, terjesztési jogodat (nyomtatott könyvre is). Ha érdekel az e-könyvkiadás, olvasd el az erről szóló könyvemet, mielőtt bármibe is belekezdesz!)

Körülbelül 1000 szerzőjük van, így aztán Norbi nagyon jól rálát az e-könyves (és a nyomtatott) piacra. Felvetődött például az a kérdés, hogy mit is árulunk? A könyvünket vagy saját magunkat? És van benne igazság, hogy az olvasók keresik a megszokott, biztonságot nyújtó stílust, az ígéretet, hogy jól fognak szórakozni. Tehát ha nemcsak egy, hanem több könyvet akarunk írni, akkor igenis magunkat (is) el kell adni a könyvvel együtt.

Beszélgettünk arról is, hogy kis hazánkban nem divat, hogy értékeljük az olvasmányainkat, valamint arról, mi alapján vesz a magyar olvasó könyvet; mennyit számít, ha megjelenik a könyvünk nyomtatva; mennyibe kerüljön az e-könyv; lesz-e olyan, hogy az e-könyv élre tör? Olvasd el a teljes cikket itt!

Virág a konyhában (jobb agyféltekés novella)

virag_sEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy anyuka. Virágnak hívták, ami manapság nem szokatlan név. Nos, Virágban sem volt semmi rendkívüli. Látszatra.
Ő is felkelt reggel, mint bárki más, segített ikergyerekeinek felöltözni, adott nekik reggelit, csomagolt a férjének ebédet, közösen elvitték a kisfiúkat óvodába és Virág elment dolgozni. A munkája nem volt különösebben érdekes, de nem volt lehangoló sem. Szívesen járt be reggelenként, de szívesen ért haza esténként. Szerette, amikor a fiai fecsegve-locsogva mesélik hazafele menet, mi volt az ebéd, hogy az ügyeletes rosszfiú megpróbált velük kikezdeni az udvaron, de ők okosan nem mentek bele a verekedésbe, hanem elmentek a homokozó árnyékos részére játszani.
Virág minden héten kitakarított, hetente kétszer-háromszor főzött, minden nap mosott, és vasárnap esténként egy-egy kedvenc filmjét nézve kivasalta a család ingjeit, blúzait, nadrágjait.
Egyik este azonban azt vette észre, hogy a filmnek vége lett, és még mindig van három ing, amit nem vasalt ki. Virág összeráncolt szemöldökkel nézegette az ingeket.
– Lóri – szólt a férjéhez. – Vettél te mostanában inget?
A férje megilletődötten nézett rá a kanapéról, ahol ült, egy hirdetési újságot lapozgatva. A férfi megcsóválta a fejét, és megkérdezte, Virág hogyan is gondolja ezt, mire Virág azt felelte, felejtse el. De a három ing lustán nézett a szeme közé, és a nő nem tudta hova tenni őket. Mármint fejben. Azon járt az agya, hogy minden darab ismerős-e, amit vasalt. Aztán felkelt a székről (mindig ülve vasalt) és megszámolta, hány ruhadarabot vasalt. Tízet. Férjének öt inget, egy nadrágot, magának három blúzt, és az egyik fiának egy inget. Ez logikus volt. Honnan került elő ez a három, számon felüli ing?
Virág visszaült a vasalódeszka mellé, újraindította a filmet, és kivasalta a terven felüli ingeket. Arra az elhatározásra jutott, hogy biztosan régebbről maradtak itt. Hiszen nem lehet, hogy Lóri egy héten nyolc inget vett fel!
Virág fáradtan dőlt be az ágyba. A következő hetet is úgy csinálta végig, ahogy szokta. El is feledte a plusz három ing felbukkanását, egészen vasárnap estig.
A szokásos időben, vacsora és gyerekfektetés után felállította a nappaliban a vasalódeszkát. Odahozta az étkezőből az egyik széket. Bedugta a vasalót. Hozott egy pohár vizet. Betöltötte a vasalóba. Hozta a szórófejes flakont a tiszta vízzel. A DVD-polcról filmet választott. Betette a lejátszóba. Letérdelt a szekrény elé, ahol a vasalnivaló ruhákat gyűjtötte, és kivette a hányavetin összehajtott ruhadarabokat. Az egész kupacot a dohányzóasztalra tette, és visszacsukta a szekrényajtót. Eszébe jutottak a frissen mosott ruhák. Kiment a szárítóba és levette a kötélről a tegnap mosott blúzokat. Behozta őket a nappaliba. Hozott egy rakás vállfát is. Egy fél percig a ruhahalmon felejtette a tekintetét. Eszébe ötlött, vajon hány vasalnivaló holmi lehet ott. De nem számolta meg. Elindította a filmet és vasalt.
És vasalt.
Aztán egyszercsak vége lett a filmnek.
A dohányzóasztalon pedig még ott hevert három blúz.
Virág megint összeszámolta, mennyit vasalt. Most tizenegy kivasalt ruhadarab lógott a vállfákon.
– Ez nem igaz – dörmögte az orra alatt. Végignézte, mit vasalt. Nem emlékezett, hogy a világoszöld és a sárga blúzát mikor hordta. Hogy kerültek ezek be a mosásba? Lehet, hogy a szennyestartóban voltak már egy jó hónapja, és csak most lettek kimosva?
Végül Virág eldöntötte, hogy csak ez lehet a megoldás. Gyorsan kivasalta azt a három blúzt is, és lefeküdt aludni.
A következő hét azonban már nem telt ugyanúgy, mint az előző. Virág elkezdte figyelni, melyik családtagja milyen ruhát vesz fel reggelenként, mikor kerül mosásba, és mikor szárad meg. A következő vasárnap megint túl sok vasalnivalója akadt. És fogalma sem volt róla, honnan kerültek elő a plusz ruhák. Elhatározta, hogy a következő héten jegyzetelni fog. És tényleg írta. Felírta, mi van a szennyesben, mit vett fel a férje, milyen blúzt hordott ő. Felírta, mikor mit mosott. Annyira figyelt a mosásra, hogy ezen a héten nem főzött. Nemcsak ideje nem volt rá, de valahogy el is felejtette, hogy vannak más dolgok is a háztartásban, mint a mosás. Lórinak szendvicset kellett ebédelnie minden nap, és este ő főzött tésztát, ha melegételt akart enni.
Amikor a következő vasárnap öt terven felüli ing kacagott Virágra vasalás végén, a nő elővette a jegyzeteit. Kék csíkos ing, kék egyszínű ing, piros kockás ing, fehér blúz… nem tudott rendet teremteni a jegyzetei és a kivasalt ruhák közt.
– Ez nem lehet – suttogta maga elé.
Azt a parancsot adta ki családtagjainak, hogy senki nem vehet fel a következő héten vasalnivaló ruhát. Nincs ing, nincs blúz, nincs nadrág.
– Szívem, ne hülyéskedj! – csitította a férje. – Nekem muszáj elegánsan járnom. Ha túl sok a vasalnivaló, majd keresünk valakit, aki megcsinálja helyetted!
Végül Virág durcásan beleegyezett, hogy a férje – de csakis ő! – vehet fel inget a munkába.
– De nadrágot nem rakhatsz a mosásba! – intette Lórit. A férje mosolyogva szalutált neki, és a kérdés el volt intézve.
Virág megnyugodott. A következő héten minden nap mosott, kedden este főzött is. Szerdán a fiúk széttérdelt nadrágjait javította fektetés után. Csütörtökön berakott egy adag mosást.
– De várjunk csak! – kiáltott fel, mikor a szennyest válogatta. Öt inget tartott a kezében. – Hogy lehet csütörtök este öt koszos ing a mosásban?
Virág összeroskadt a fürdőszobában, és sírni kezdett. A férje kiment hozzá. Ijedten guggolt le a felesége mellé, és kérdezte őt, hogy mi a baj.
Virág elzokogta az öt ing történetét. Lóri ölelgette, nyugtatgatta, és kijelentette, hogy holnaptól bejárónőjük lesz, mert akkor mindegy, miféle manók játszanak a koszos ruhával.
– De én szívesen mosok és vasalok rátok… filmnézés közben kifejezetten szeretek vasalni.
– Nincs ellenvetés. Olyan régóta mondogatod, hogy szeretnéd összerendezni a nagymamád receptjeit, de sosincs rá időd. Ha nem kell takarítanod és mosnod és vasalnod, hipp-hopp megírod a receptkönyvet. Meg is főzhetnéd az ételeket, lefényképezzük, összeszerkesztjük az egészet. Ki is nyomtathatnám a munkahelyemen pár példányban. Hát nem örülne anyukád egy ilyen karácsonyi ajándéknak?
Virág közelebb bújt a férjéhez és kézfejével megtörölte az arcát. Végülis, nem hangzik olyan rosszul…
Lóri tényleg fogadott egy bejárónőt, Virág pedig elkezdte összeszedni a recepteket. Úgy csinálta, ahogy Lóri javasolta: előszedett egy receptet a mamája hagyatékából, megfőzte, lefényképezte, és a pontos receptet legépelte. Az interneten gyűjtötte őket egy blogban. Virág a konyhában – ez volt a blog neve. Hamarosan azt vette észre, hogy ismeretlenek szólnak hozzá a közzétett receptekhez, és egy fotós is jelentkezett, hogy szívesen lefényképezné Virág ételeit, ha az ő neve is felkerül a blogra. Virág boldogan mondott igent. Hétvégenként állandó vendégük lett Imre bácsi, akiről kiderült, hogy nyugdíjba vonulása után kezdte el kitanulni a fotográfiát. Imre bácsi hetvenéves korában azzal foglalkozott, hogy kereste a különböző témákat, és mindenféle fotós oldalra töltötte fel a képeit, hol ingyen, hol pénzért, és remek nyugdíj-kiegészítést szedett össze a hobbijával. Virág ételeiről lélegzetelállító képeket készített.
A blogon kommentelő látogatók pedig könyvet kezdtek el követelni. Virág és Imre bácsi összeálltak, és megcsinálták a kiadványt. Optimisták voltak, és száz példányt rendeltek a nyomdától.
A száz szakácskönyv egy hét alatt elfogyott. Virág ekkor ezer példányt rendelt a nyomdától. Ez egy hónap alatt fogyott el. Virág, Lóri és Imre bácsi nem hitték el, hogy ilyen kelendő a szakácskönyvük. Lóri megkérdezte a nagyobb könyvesboltokat, érdekli-e őket a könyv. Érdekelte. Újabb megrendelés következett. Jelentkezett Virágnál egy könyvkiadó, hogy kiadná a könyvét. Lóri utánaszámolt. Virág nemet mondott. Jelentkezett egy tévécsatorna, hogy szeretnék meghívni Virágot egy reggeli műsorba. Virág igent mondott. A tévécsatorna meghívta Virágot egy főzős műsorba is. Virág igent mondott.
Amikor ott állt a stúdióban, a kamerák kereszttüzében, és várta, hogy elkezdődjön a forgatás, hirtelen eszébe jutottak a vasalás-manók.
Egy pillanatra lemerevedett. Visszaemlékezett a kétségbeesésre, amit akkor érzett, mikor minden vasárnap egyre több vasalnivalója támadt, és arra, amikor azon a bizonyos csütörtökön teljesen összetört az öt inggel a kezében. Virág elmélázott rajta, vajon egy héten hány vasalnivaló ruhadarab keletkezik mostanában. Már egy éve nem vett vasalót a kezébe…
A forgatás még nem kezdődött el. Virág előkapta a telefonját és felhívta a bejárónőjüket, Mici nénit.
– Tíz, tizenegy? – számolgatott Mici néni. – Talán tizenkettő. Annál soha nem több. Egy bő óra alatt megvagyok vele mindig.
Virág mosolyogva tette le a telefont. Talán tizenkettő? Végülis mindegy, hogy vannak-e vasalás-manók vagy nincsenek. Nem kell elkezdeni megmagyarázni mindent, ami történik velünk. Jobban tesszük, ha elfogadjuk a szokatlant, ha megragadjuk az előttünk álló lehetőséget.
Mindenkinek jár az esély egy kis rendkívüliségre.

ZZ és a marketing (Írói találkozó)

zzEz az a srác, aki a Hoppárézimit írta.

Ami több mint 100.000 példányban kelt el azóta.

Ennek nagyrészét ZZ maga adta el, sőt, azóta írt még négy másik könyvet.

Szóval, ha írói babérokra törsz, vagy szeretnéd nyomtatásban látni a neved, de folyton találsz kifogásokat, miért nem, csak egy pillanatig gondolj bele, hogy a súlyos agysérült fiú megtanulta kezelni az írógépet, sőt, később megtanult járni és beszélni is, és újságíró lett. Könyveit szabadidejében árulta, hol a Nyugatinál, hol a Deák téren, és vidéki közönségtalálkozókat szervezett.

Impresszív, hmm?

Az embernek tátva marad a szája, ha belegondol. Az enyém legalábbis. ZZ történetét, emlékszem, édesanyámmal együtt olvastuk akkoriban az Anyák lapjában (vagy Nők Lapja volt, esetleg?). Hihetetlen volt egy tizenéves fiú vallomásaival szembesülni, aki egyik nap még gitározott, képregényt rajzolt és csajozott, másnap pedig hirtelen annyira sem becsülték, mint egy cserebogarat. Milyen szerencse, hogy szerető családja mindent megtett, hogy a fiú mégis kibontakozzon! Azt is tegyük hozzá, hogy ZZ könyvének sikeréhez kellett még egy profi szerkesztő is, no meg az a tény is segített, hogy szülei jó barátságban voltak Juszt Lászlóval, a hazai televíziózás akkori egyik legnagyobb alakjával.

Mindannyian példát vehetünk ZZ-ről és a családjáról – nemcsak írótársaim. Ha szeretnél többet olvasni róla, és megvenni a könyveit, itt találsz több infót: http://hopparezimi.hu/

(A találkozót a Publio rendezte, 2015. április 8-án. Ha regisztrálsz náluk, meghívót kapsz a további találkozókra akkor is, ha még semmilyen kéziratod nincs, vagy nem is tervezel a Publiónál kiadni.)

Jobb agyféltekés írás / Vidi Rita ajánlását próbáltam ki

hand draws brain signMa reggel felkeltem, felöltöztem, megittam a kávémat, és előkészültem.

Hogy mire?

Tegnap olvastam ki Vidi Rita Írni bárki tud c. könyvét, és eldöntöttem, hogy másnap kipróbálom. A módszer lényege, hogy kapcsolj be zenét (lehetőleg klasszikus zenét), majd írás előtt közvetlenül kösd össze a két agyféltekét pár egyszerű tornagyakorlattal, amiben a kezed-lábad átér a tested ellentétes oldalára, majd ülj le és azonnal kezdj írni. Figyelj oda a száguldó gondolataidra, és mint egy lepkerajból, válaszd ki azt, amelyik a legjobban tetszik, és kezdj el írni.

Hülyeségnek hangzik, nem? Jelentem, működik.

Persze arra jöttem rá, hogy én különbenis jobb agyféltekésen írok. Ha bambulom a kéziratot, sose maradok gondolat nélkül, a szereplőim meg mindig életre kelnek és egyre csak azt csinálják, amit akarnak, volt már, hogy a könyv végét is átírták (a kis szemetek, piha). De olyat még nem csináltam, hogy minden előzetes terv nélkül csak úgy várom, hogy jöjjön az ihlet (könyvet Vidi Rita szerint sem lehet így írni, csak novellát, a regényhez kell némi tervezés).

A lányom keltett ma hétkor, hogy adjak neki kölcsön egy pulcsit. Nem láttam ki a szememből (tegnap is éjfélig írtam, és azért a minimum hét óra alvás kell nekem). Nagynehezen ráerőltettem magam, hogy regisztrálódjon, milyen színű cuccok vannak a csajon (előbb értem a szekrényhez, minthogy érdemben észleltem volna a kisasszony ruházatát). Adtam neki egy pulcsit, ő bocsánatot kért, én mondtam, hogy szóra sem érdemes, neki is lesz majd egyszer gyereke, aztán megvártam, hogy felébredjek. És rájöttem, hogy fáj a fejem. Hű, fejfájással fogok írni? Aszta. Dehát Rita úgyis azt mondja, a jobb agyfélteke uralmában sem hideg, sem meleg, sem éhség, sem fájdalom nem mutatkozik.

Úgyhogy nekiálltam. A tornát a párom is csinálta, de minek? Mondtam neki, hogy a költségelszámoláshoz nem kell kreatívnak lenni, legalábbis nem az ő cégénél, szóval üljön le nyugodtan.

Torna kipipálva, zene szól, Word beizzítva.

Leülök a gép elé. Ott áll a fehér képernyő előttem, és nekem írnom kéne, de mit?

Nyugi, Krisz, lazulj el, mondom. Ez a lényeg, hogy hagyd áramolni azt, ami áramolni akar. Oké. Madárcsicsergést hallok. Elképzelem, hogy az utcán vagyok. Az utcánkban sok kisgyerekes anyuka sétál, úgy általában, mert szép a környék. Közben Kertész nagypapa Bartókot klimpírozik, gyerekdalos témát, ami megerősíti bennem ezt a gyerek-gondolatot. Hmm. Akkor egy anyukáról kezdek írni. És leírtam: “Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy anyuka.”

Nahát! Egy mondat!

Vidi Rita azt mondja, nevezzük is el a szereplőinket. Jó. Legyen Virág a főszereplőm neve. De az anyukák olyan unalmasak. Akkor ő legyen rendkívüli. Jó. De ez ne látszzon. Lássék ő is egy átlagos anyukának… és akkor tényleg jött az ihlet. Tényleg kitaláltam valami olyant, amire ezelőtt soha életemben nem gondoltam. Nem mondom, hogy szuperszonikus ötlet, de ötlet, tehát ez a jobb agyféltekés izé működik.

Aztán ahogy írtam, arra gondoltam: basszus, de ez sehova sem vezet. Mi lesz ebből? És akkor megint nyugalomra intettem magam. Majd a kreatív elme megoldja. És a kreatív elme tényleg súgott. De nem, ez marhaság, gondoltam. Más ötletet súgj. És súgott. Hé, ez jó, de mégis, akkor hogy lesz…. – kezdtem gondolkodni, de láttam, hogy máris írtam valamit, ami pedig még meg sem fogalmazódott az agyamban, és hogy ez az ötlet, na, ez egészen jó. Hagytam hát kibontakozni, és ez lett. Mármint a megoldás, és a vég. Lett vége a sztorimnak. Birkabőr 🙂 (Juhéj!)

Kíváncsi vagy rá? Feltöltöm, de előbb még megszerkesztem, várj egy kicsit.

Addigis elmesélem még, hogy a fejfájásom az írás végére elmúlt. Most megint visszajött…

Hallottál már a jobb agyféltekés írásról? És próbáltad? Mesélj te is!

Válasz a “Hogyan nyerjük el a Móricz-ösztöndíjat?” c. tárcára

Írni igenis meg lehet tanulni… csak írni kell meg tanulni!

Farkas Balázs honlapja

Az Irodalmi Jelen közölte Boldog Zoltán oknyomozó tárcáját arról, hogy vajon hány bré elé kell betérdelni egy fiatal írónak, hogy elnyerje a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíj™-at, hogy aztán a vállveregetés után szerencsés nyertesünk leugorjon fél évre Santa Maria di Leuca partjára, koktélt iszogasson, majd egy részeges hajnalon összeöklendezzen egy negyven oldalas szabadverset, amelyet odavetvén a kurátorok asztalára azt mondhassa: “Dolgoztam. Ébresszetek fel, ha megkaptam a József Attilát is.”

View original post 1 697 további szó

Kellemes húsvéti ünnepeket!

husvet

Ezzel a kis novellával kívánok boldog ünnepet!

HÚSVÉTI RENDETLENSÉGEK

Nagy volt a csend a házban. Klaudia kivitte a gyerekeket sétálni, mert Janinak egy fontos telefonhívást kellett elintéznie. A férfinak csendre volt szüksége, no meg hogy egyedül maradjon a számítógépével és a mobiljával. A hívás előtt még kiment a konyhába egy kávéért. Ahogy a modern kávégép felmelegedésére várt, körülnézett a helyiségben. Látszott, hogy felesége a húsvéti sütés-főzés kellős közepén tartott. A magasfényű, piros szekrényajtók összetapogatva, zsírosan néztek vissza rá. A munkalapon lábasok, műanyag tálacskák, csokis kanalak hevertek. Kiborult a liszt, a vaníliáscukor zacskójára ráfolyt valami. Tej? Olaj? Jani felvont szemöldökkel, lassan fordult a konyhasziget felé. Itt végre szebb káoszt nézegethetett. Egy kosárban csinos kis túrós kalácskák hűltek, mellettük egy színes tálcán mosolyogva büszkélkedtek a festett tojások.

Jani a kalácsokat nézte.

Majd hallgatózni kezdett.

De igen.

Kétség sem férhet hozzá. Sóhajokat hall.

Jani a kosárhoz hajolt. Mikor újra hallotta a különleges hangot, olyan hirtelen egyenesedett ki, hogy meg kellett kapaszkodnia, mert attól tartott, elesik.

– Hát, ilyet még nem kajáltam – motyogta.

A férfi tekintete a kalácskákat vizslatta. Aztán a hasukat mutogató tojásokra nézett. Majd megint a kalácsokra, mintha egy ping-pong meccset figyelne.

Jani észre sem vette, hogy nadrágzsebéből elővette a mobilját, és feleségét hívja. Mikor Klaudia beleszólt a telefonba, Jani azt kérdezte:

– Te, az lehet, hogy a túrós kalács szerelmes a festett tojásba?

Aztán várt, amíg a felesége befejezi a nevetést. Mikor Klaudia végre levegőt kapott, így válaszolt:

– Csak hűlnek, te lökött. Ilyen hangja van, amikor hűlnek!