– Nem leszek katona – mondta a fiú, és bár a meggyőződés nem hiányzott a hangjából, az erő igen. Greyfield nagykövet összehúzott szemmel nézett rá terebélyes íróasztala mögül.
– Még csak fél éve kezdted – rázta a fejét a férfi.
Pete felnézett a mennyezetre, majd a bőrfotel karfáját kezdte el piszkálni. Végül apjára nézett és azt mondta:
– Én nem akartam ebbe a katonai kiképző iskolába járni. Csak azért egyeztem bele, mert annyira ragaszkodtál hozzá. Megígértem, hogy adok neki egy esélyt. Adtam. Itt a szemeszter vége. Apa, légy szíves. Utálom a bokszot. Utálom, hogy előbb kelek, mint a madarak, hogy rögtön tornával kezdünk a parkban, még esőben is…
– Utálod, fiam, de nézd meg a bicepszeidet. Eddig csak karod volt – vágta el fia tirádáját a férfi.
Pete lehajtotta a fejét és végigsimított szinte kopasz haján. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt, hogy elérje, apja kivegye őt a St. Andrew Katonai Gimnáziumból. Már fél órája ültek egymással szemben apja teakfa borítású dolgozószobájában. Pete úgy érezte, nemcsak a széles íróasztal választja el őket egymástól. Tudta, hogy apja szereti őt és a legjobbat akarja neki, de ez a legjobb csupa olyasmi volt, amiről a férfi álmodozott gyermekkorában.
A fiú úgy látta, hasztalan minden érve. Mr Greyfield ugyanis bőszen hitt a friss levegő és a mindennapos testmozgás szellemi építő erejében. Szerinte minden fiú álma egy olyan bentlakásos iskola, ahol reggel hatkor kezdődik a nap, mégpedig éhgyomorra történő bemelegítéssel. Nehezére esett elfogadni, hogy Pete a versek megváltó erejében hisz, és hogy a fia nem bánná, ha csak tízkor kezdődne a suli, a hülye küzdősportokat pedig kiválthatná mondjuk dráma-, és színészeti órákkal. Vagy ha mégis edzésre kell járni, legalább választhatná a futást vagy az úszást – apja szerint mindkettő a lúzerek sportja.
– Apa, minden iskolában van sportlehetőség. Kérlek, írass át egy rendes gimibe. Nyáron neked is lejár a szolgálatod és hazajössz Párizsból. Nem akarok internátusban tanulni, amikor végre itthon dolgozol.
A nagykövet egy pillanatra megdermedt. A fiú kihúzta magát. Csaknem rést ejtett a pajzson?
***
Pete megtorpant az utcán, az iskola kapujától pár méterre. Úgy érezte, megállt az idő, még levegőt venni is elfelejtett.
Aztán elrepült.
– Hé, haver, te itt gyökeret eresztettél, vagy mi? – hallotta valahonnan a messzeségből. Felemelte a fejét és kinyitotta a szemét.
Pete a hasraesés folyományaként a földre került. Nem verte be a fejét, sőt, tulajdonképpen semmijét sem, éppenhogy csak felhorzsolta a tenyerét. Persze megijedt, amikor hátulról beléhajtott egy ismeretlen eredetű erő és úgy ellökte a járdán, hogy belenyekkent. De szerencsére ijedtségre semmi ok.
Feltápászkodott.
Egy kétajtós szekrény állt előtte. Vagy legalábbis, gondolta Pete, így nézne ki egy magára valamit is adó szekrény, ha életre kelne. Magas, széles, fehér.
– Hé, jól vagy? – kérdezte a szekrény.
– Á, ó – felelte Pete elmésen.
– Remek – bólintott a szekrény, sildes sapkáját megigazítva. – Én Chuck vagyok. Bocs az előbbiért – nyújtotta a kezét a srác.
– Az én nevem Pete – válaszolta hősünk, merthogy végre megjött a hangja.
– És minek álltál itt az út közepén, mi? – kérdezte Chuck.
Pete megpördült. Odanézett, ahol az előbb azt a tüneményt látta, de már nem volt ott semmi különös.
– Csak… elgondolkodtam – felelte Pete.
– Na ja. És hanyadikba jársz? Nem ismerlek.
– Mert ez az első napom a suliban –vont vállat Pete. – Amúgy másodikos vagyok. Csak még nincs órarendem. Asszem, jobban teszem, ha bejelentkezem a dirinél.
Chuck megbökte sapkája napellenzőjét, majd öles léptekkel bevonult az iskola kapuján. Pete utána nézett és végigsimított fekete, enyhén hullámos haján, amit a nyáron végre hagyhatott kicsit megnőni.
Ő is nekieredt. Remélte, hogy ez a hely kicsit normálisabb lesz, mint a St Andrew. Reményeit arra alapozta, hogy az épület átlagos kockaépület volt, és az igazgató is átlagos kockafejnek tűnt. Apjával voltak nála még a tavalyi tanév végén, úgymond ismerkedni, de Pete már akkor is tudta, hogy költői kérdés volt csupán az azirányú érdeklődés, felveszik-e a King Edwardba a párizsi amerikai nagykövet egyetlen szem fiát. Pete biztos volt benne, hogy apja előtt minden ajtó kitárul.
Pete felment az első emeletre, ahol a diri szobája volt. Mivel előtte nem tárult fel minden ajtó, illemtudóan bekopogott. Egy ideig hallgatózott, de nem kapott semmi választ, így benyitott. A résen bedugta az arcát, és látta, hogy az igazgató telefonál. A kopasz pasas az ablaknál állt. Beintette a fiút és az íróasztala előtti székre telepedett. Aztán az ablak felé fordult és tovább magyarázott.
– Nem, sajnálom, a péntek sem jó. Muszáj jövő hétre halasztanunk.
A beszélgetés teljesen érdektelen volt Pete számára, így inkább hátat fordított a férfinak és a kissé koszos falon függő okleveleket nézegette. Volt itt mindenféle; ami kiválóan bizonyította, hogy a King Edward nem kimagasló iskola egy területen sem. Próbálnak a világon mindent nyújtani a diákoknak, ezért aztán nincs hangsúly egyik tantárgyon vagy sportágon sem. Pete éppen ezért választotta ezt a sulit, amikor a katonai hely elhagyását tervezgette.
– Igen, fiam?
Pete zavartan perdült meg. Nem vette észre, hogy a diri befejezte a telefonálást.
– Peter Greyfield, jelentkezem, uram – vágta magát haptákba.
Az igazgató elmosolyodott, mire Pete rájött, hogy a katonai suliban bizony ráragadt egy s más. Ő is elvigyorodott.
– Maga az új fiú, igen. És kértem, hogy szeptember elsején nálam kezdjen – bólogatott az igazgató csak úgy, magának. – Jöjjön, elkísérem a titkárságra, ott összeállítják az órarendjét.
A férfi kinyitotta az ajtót és kitessékelte Pete-et. Jobbra mutatott, és Pete után lépett. A fiú a folyosón állva látta, hogy a mellettük lévő szoba ajtaján a „Titkárság” felirat áll. Hát, ide egyedül is eltalált volna.
A titkárságon mosolygós néni fogadta Pete-et. A fiú meg volt róla győződve, hogy a madárszerű, kedves hölgy igen közel lehet a nyugdíjazásához. De inkább a túlsó oldalról. A diri bemutatta a fiút neki, és el is tűnt.
– Minden anyagot időben megkaptunk az előző iskolájából – tájékoztatta Pete-et a néni. Pete nem volt meglepődve. Az iskola mottója „Fegyelem és önfegyelem” volt. A néni folytatta. – Össze is állítottam az órarendjét, de pár kérdésem még lenne…
A néni megmutatta az irodalommal és drámával kapcsolatban választható tantárgyak listáját a fiúnak. Pete már látta ezt a felsorolást az interneten is, de nem tudott dönteni, és azt gondolta, majd utolsó pillanatban választ egyet. Ugyanis az irodalmi könyvklub, a kreatív írói csoport és a színészet is nagyon tetszett neki. Éppen szóra nyitotta volna a száját, mikor a hölgy megszólalt:
– Ha kérdése van bármelyik órával kapcsolatban, csak nyugodtan. A diákoknak az első hónapban lehetősége van több fakultációt is meglátogatni, de szeptember végén végleges döntést várunk.
Pete beletúrt a hajába és elhúzta a száját.
– Jó. A kreatív írást választom, de szeretném elkérni a színészeti órák és az irodalmi klub időpontjait is.
– Remek választás, remek választás – mosolygott a néni. Intett Pete-nek, hogy foglaljon helyet a kis iroda szőttessel borított vendégszékén, majd leült a számítógéphez, feltette a nyakában lógó nagykeretes szemüveget az orrára, és munkához látott. Ujjai olyan gyorsan koppantak a billentyűzeten, mint a géppuskaropogás. Mindössze pár percbe telt, mire összeállította az anyagot.
– Szeretni fogja a hétfőt – mosolygott a néni, ahogy levette a pápaszemét és átnyújtotta Pete-nek a papírlapokat. – Dupla irodalommal kezdődik!
A néni még elmagyarázta Pete-nek, hogyan jut a terembe, aztán integetve búcsúzott a fiútól. Pete-nek nem volt más választása, mint felállni, köszönni és sarkon fordulni.
Tény, hogy a katonai suliban egyszerűbb volt az órarend: az egyidősek egy osztályba jártak, és az adott osztályban mindenki ugyanazokat az órákat ugyanakkor látogatta. De egy sima gimiben ez nem így van. Rengetegféle óra van, aminek csak úgy a fele kötelező, ezen túl vannak kötelezően választható és teljesen fakultatív órák is. Minden diák leadja a választását, és számítógépes program tervezi meg minden egyes tanuló órarendjét. Ennek következtében nem valószínű, hogy létezik egyszerre két diák teljesen azonos órarenddel.
Ahogy Pete az irodalomóra termét kereste a kapott térkép alapján, a többi papírt is megnézte. Kapott ismertetőt mindhárom irodalmi fakultációról, egy brosúrát az összes választható óráról, egy külön térképet az iskola parkjáról. A srác örömmel nyugtázta, hogy atlétikai futópálya is van az udvaron. Erre nem emlékezett már.
Felnézett, és elmosolyodott, ahogy a folyosón flangáló lányokat nézte színes pólóikban, rövid szoknyáikban. Na, ilyen sem volt a St Andrew-ban. Hogy irigyelnék most a régi osztálytársai!
– Jó helyem lesz itt – summázta Pete, de mostmár nem a lányokra vagy a futópályára gondolt, hanem arra a felettébb érdekes és megvizsgálandó tüneményre, amit korábban az iskolaépület előtt látott.
***
– Hé, Luella, itthon vagyok!
Pete a földre dobta a táskáját, amint belépett a házukba. Bejárónőjük a konyhából kiabált vissza neki:
– Erre gyere, muffint sütök!
Pete elvigyorodott. Kilépett a cipőjéből és az illatok felé vette az irányt. Végigment a barna fapanellal burkolt folyosón. Ennek a végéből, jobb kéz felé nyílt a konyha.
– Mmm. Fahéjas?
A terebélyes mulatt asszonyság a konyhapultnál állt és egy habzsákból vajkrémet nyomott a kicsi sütemények tetejére. A válla felett nézett hátra a fiúra.
– Ülj le, mindjárt kész. Milyen napod volt? Mesélj!
Pete letelepedett a konyha közepét elfoglaló nagy faasztal mellé. A hagyományos konyhában a feszes rózsaszín pólóban és szürke mackónadrágban feszítő, kávébarna bőrű Luella úgy festett, mint elefánt a porcelánboltban, de Pete már nem vette észre. Luellához extravaganciája (azaz a tény, hogy nem volt ízlése ruhák terén) ugyanúgy hozzátartozott, mint fantasztikus főztje vagy puha ölelése. Mondjuk ez utóbbiban Pete manapság már ritkábban részesült. Tizenhat évesen egy fiú már nem komálja, ha a nevelőnője a karjába zárja, és ezzel szerencsére Luella is százszázalékosan tisztában volt.
Pete elmesélte, hogyan kezdődött a napja. Mármint azt persze kihagyta, amikor még az iskolakapu előtt Chuck fellökte és ő jól felnyalta a port.
– No, és milyenek a lányok? – kérdezte Luella, ahogy felemelte a tálcányi muffint és megfordult vele, a fiú elé helyezve az egész adagot. Pete felnézett a nő pufók arcába.
– Hát, nem tagadom, élvezem a koedukált oktatást – vigyorgott a fiú, és elvett a narancssárga tálcáról egy kakaós krémcsúccsal ellátott sütit. Alaposan megnézte, körbefordította, hogy megcsodálhassa a tökéletes krémörvényt és a rajta véletlenszerűen elhelyezett színes cukorgolyóbisokat, majd váratlanul beleharapott. Luella a fal melletti tárolószekrényből villámgyorsan tányért kapott elő, és Pete elé penderítette.
– Rendesen öltözködnek? – folytatta a nő a kérdezősködést. Ő maga nem ült le; csak nézte a srácot, aki egy pillanat alatt eltüntette a muffint, és máris nyúlt a következőért. Luellán látszott, hogy eszébe sem jutna rászólni. És nem azért, mert a főnök fia. Pete-nek szerencsés alkata volt: akármennyit evett, nem hízott el, nem úgy, mint Luella saját fiai.
– Ha arra gondolsz, hogy miniszoknyát és szűk farmert viselnek-e, akkor a válaszom igen. Van Isten az égben!
– Tudtam, hogy egyből elkezdesz majd csajozni. Mintha a szünidő nem lett volna elég!
Pete zavartan nézett maga elé. Tény, hogy izgalmas nyár állt mögötte. A gyerekkori haverokkal végigbulizták az elmúlt két hónapot, és Pete szert tett néhány igazán érdekes tapasztalatra. Talán olyanokra is, amit édesapjával jobb volt egyáltalán nem megosztani…
Luella egy pohár vizet tett a fiú elé. Pete megitta, a száját a kézfejébe törülte és felállt.
– Köszi, Luella, nagyon finom volt. Apa ma is későn jön?
A nő sóhajtott, és felvette Pete üres poharát és tányérját az asztalról.
– Tudod, kicsim, hogy mindig későn jön…
Pete bólintott.
– A szobámban leszek. Aztán később még szerintem kimegyek a haverokkal.
Luella rámosolygott, Pete pedig felment az emeletre a széles falépcsőn. Már alig várta a holnapot.
***
Pete hamarabb beilleszkedett a társai közé, mint gondolta. Ugyan nem mondta el senkinek, hogy az apja a Külügyminisztériumban dolgozik és pár hónappal ezelőtt még ő volt a franciaországi nagykövet, a hír mégis elterjedt. Persze a King Edwardba jártak mindenféle gyerekek, mindemellett egy nagykövet-ivadék igenis érdekes volt. Főleg, amikor valaki rákérdezett Pete előző sulijára (azt hitték, ő is Franciaországban lakott édesapjával, és csodálkoztak, amikor kiderült, hogy Pete a bejárónővel itt maradt Amerikában). Főleg a fiúknak imponált nagyon Pete katonai múltja. Pedig arról szó sem volt, hogy a fiú harcászati oktatásban részesült volna. Bár tény, hogy sok érdekességet tanultak (már akit az ilyesmi érdekel, ugye) és Pete már egy év alatt is sokat fejlődött, például megtanulta megvédeni magát, mert többféle küzdősportra is járt. Ő volt persze a legbénább az osztályában, de ezt nyilvánvalóan nem kötötte új iskolatársai orrára.
Chuck, aki az első napon felborította, mellé szegődött, és kiderült, hogy bár a magas és széles srác nem egy észlény, a szíve a helyén van. Pete azonnal megkedvelte. Az sem ártott, hogy Chuck igen népszerű, és hamar bemutatta Pete-et széles baráti körének.
Nagyon nehéz volt elhárítani a kéréseket, hogy csatlakozzon a focicsapathoz, kosárcsapathoz, a hokisokhoz vagy a vízilabdásokhoz. Mind a négy sportnak akadt lelkes híve az osztálytársai körében, akik naphosszat nyaggatták, hogy bemutatják az edzőnek.
Luella otthon ezt így kommentálta:
– Talán mégis kellene választanod egy sportágat, hogy megnyugodjanak. Van ott futóklub?
Volt, persze, hogy volt, ahol ilyen klassz atlétikai pálya van, ott futni is szoktak rajta. De Pete nem akarta erre fecsérelni a szabadidejét. Azt egyelőre arra használta, hogy a tüneményt kereste az iskolában. Ugyan egész héten nem látta újra, de annyi eredményt elért, hogy a hét második felében már megfogalmazódott róla a fejében egy vers…
Pete rímbe szedett képzelgése a következő hétfőn már valóra is vált! Mondjuk Pete sajnálatára még nem az a két sor, ami a „megláttalak/karomba zártalak” rímekkel végződött, de jövő hétfőn a tünemény megint ott trécselt egy barátnőjével az iskolakapu előtt.
Pete lába ezen a hétfő reggelen megint földbegyökerezett. Chuck viszont nem lökte fel, mert Chuck éppen vele volt. A szekrény nagyságú fiú felvont szemöldökkel meredt Pete-re, amikor az megállt a járdán. Chuck abba az irányba nézett, amerre Pete felhős tekintete révedt, majd visszanézett a srácra, majd megint a lányra, és felsóhajtott.
– Felejtsd el, haver!
Pete azonban transzban volt.
Chuck hátbavágta.
Pete erre nem volt felkészülve. Megtántorodott, de Chuck szerencsére elkapta. Pete megrázta a fejét, és a haverjára nézett.
– Mit? – kérdezte.
– Méghogy mit! Hát Zoét! A vak is látja, hogy őt bámulod. Tényleg jó csaj, de felejtős.
Pete idegesen nézett Chuckról a lányra. Szóval Zoe a neve. Illik is hozzá: hosszú, hullámos hajához, formás domborulataihoz. Chuck a szemét forgatta.
– Jesszus, Pete, annyi klassz spiné van ebben a suliban, miért egy ilyent szúrsz ki?
– Nem gond, ha van barátja – válaszolta Pete mentegetőzve, még mindig a lányt bámulva.
– Éppen az a gond, öregem, hogy nincs barátja.
Na, erre Pete végre elszakította tekintetét a tüneményről.
Chuck folytatta.
– Az apja megtiltotta, hogy járjon bárkivel is. Amíg gimis. Merthogy a tanulás fontosabb. Hallottál már ekkora baromságot?
Nem, Pete még nem hallott ilyet.
– De… – kezdte, de Chuck a fejét csóválta.
– Ronny, tudod, a vízipólósok kapitánya. Na, ő tavaly teljesen belezúgott, pedig kész deszka volt még a csaj, nekem elhiheted. Nem fogadta el, hogy Zoe tabu. A suliban is nyaggatta, meg a házukhoz is kiment. A vége az lett, hogy bejött Zoe apja és jól helyretette Ronnyt. Mégpedig a diri előtt. Az mekkora buli volt! Szóval, azóta senki nem hívja randira Zoét.
Pete a haverját nézegette, és azon gondolkodott, hogy Chuck vajon alapvetően agyalágyult, vagy nekifutásból ilyen hülye. Ezt a történetet csak egy idióta veszi be!
Ha tetszett a részlet, a teljes könyv megvásárolható 499 Ft-ért a Bookline, Libri, Líra, Smashwords, DiBook oldalakon!
Krisz Nadasi Writes 