Dramaturgia? Azt eszik vagy isszák?

A minap részt vettem Startup Stock Photosegy előadáson, aminek a beharangozójában az szerepelt, hogy a dramaturgiáról lesz szó. Az előadó megkérdezte, ki az, aki már olvasott kifejezetten dramaturgiáról szóló könyvet, és mivel a körülbelül harminc főt számláló közönségből ketten tették fel a kezüket, ezért inkább arról beszélt, szerinte mitől jó egy regény. Aminek persze a dramaturgiához rengeteg köze van, ám az előadás mégis inkább a „egy jó könyvnek legyen eleje, közepe és vége” téma körül forgott.

Így aztán arra gondoltam, írok nektek egy rövid blogposztot a dramaturgiától magáról. Elöljáróban hozzáteszem, hogy nagyon nehéz szakkönyvet olvasni a témáról, ha a „dramaturgia” szóra keresel rá. A legtöbb írással foglalkozó könyv vagy blog viszont érinti a témát, még akkor is, ha nem nevezi nevén. Keresd inkább a „cselekmény” kulcsszót!

A dramaturgia ugyanis az olvasói figyelem fenntartásának művészete. Minden olyan alapelv vagy írói eszköz, aminek a lényege, hogy egy jó sztorival megfogd az olvasót, az ebbe a kérdéskörbe tartozik.

Mitől lesz hát jó egy könyv dramaturgiailag?

A cikket itt tudod teljes egészében elolvasni.

Reklámok

Gyógyítsd meg a nézőpontot!

edit

Mielőtt belekezdünk ebbe a cikkbe, szeretném pontosítani, mit is jelent a nézőpont. Arról fogunk ugyanis beszélni, hogy a könyvekben mindig van legalább egy szereplő, akinek a nézőpontjából látod az egész történetet. Ez a leggyakrabban egy személy, időnként kettő, néha több.

Ez nyilvánvaló akkor, amikor a fejezetcímek alatt neveket látsz, mint például Khaled Hosseini „És a hegyek visszhangozzák” c. regényében.

De ha azt kérdezem, kinek a nézőpontjából íródott az Egri csillagok, tudsz-e felelni? Nehéz dió. Bevágok egy részletet:

Az a kis falu, ahova a két gyermek való, a Mecsek egy völgyében rejtőzködik. Valami harminc vályogház meg egy nagy kőház mindössze. Az ablakok olajos vászonból vannak minden házon. Az úri házon is. De máskülönben olyan házak, mint a mostaniak. A kis falut sűrű fák lombozzák körül, s a lakók azt gondolják, hogy a török sohase talál oda. Hogy is találna? Az út meredek, szekérnyom nincs. Torony sincs. Az emberek élnek, halnak a kis rejtekfaluban, mint az erdei bogarak.”

Ebben a könyvben Gárdonyi a mindent látó narrátor, aki anélkül váltogatja a nézőpontokat, hogy előtte megmondaná, kinek a fejével fog gondolkodni. Ha egy fejezet a két kisgyerekről szól, akkor az ő szemükkel nézi a világot. Ha Dobó Istvánról ír, akkor a kapitány szemszögéből látunk mindent. Gárdonyi nem mondja meg, csak mutatja.

És hogyan kell ezt jól csinálni? Erről beszélgessünk kicsit.

Amikor írsz, könnyű beleesni abba a csapdába, hogy olyan dolgokat mondasz, amiket abból az adott nézőpontból nem láthatott az a szereplő, akinek a szemszögéből mesélsz.

Akár egyes szám első személyben írsz („Odamentem”), akár harmadik személyben („Józsi felöltözött”), nagyon könnyű elrontani, főleg akkor, ha az adott személyben még nem írtál sokat. Csapjunk a közepébe, hadd mutassam meg, mire is gondolok. Meglátod kapásból a hibát a következő két részletben?

„Amikor meghallottam a hírt, halálsápadtan fordultam Anya felé. – Igaz ez? – kérdeztem.”

„Réka a táskájáért nyúlt. Kivette belőle a pénztárcáját, kinyitotta, és kihúzott onnan egy névjegykártyát. Kamilla a kis papírdarabra meredt. Nem hitt a szemének. Réka elvigyorodott. – Ez aztán az előléptetés, mi? – kérdezte.”

Szóval mi az ábra ezzel a két részlettel? Ha kíváncsi vagy rá, kattints ide!

Virág a konyhában (jobb agyféltekés novella)

virag_sEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy anyuka. Virágnak hívták, ami manapság nem szokatlan név. Nos, Virágban sem volt semmi rendkívüli. Látszatra.
Ő is felkelt reggel, mint bárki más, segített ikergyerekeinek felöltözni, adott nekik reggelit, csomagolt a férjének ebédet, közösen elvitték a kisfiúkat óvodába és Virág elment dolgozni. A munkája nem volt különösebben érdekes, de nem volt lehangoló sem. Szívesen járt be reggelenként, de szívesen ért haza esténként. Szerette, amikor a fiai fecsegve-locsogva mesélik hazafele menet, mi volt az ebéd, hogy az ügyeletes rosszfiú megpróbált velük kikezdeni az udvaron, de ők okosan nem mentek bele a verekedésbe, hanem elmentek a homokozó árnyékos részére játszani.
Virág minden héten kitakarított, hetente kétszer-háromszor főzött, minden nap mosott, és vasárnap esténként egy-egy kedvenc filmjét nézve kivasalta a család ingjeit, blúzait, nadrágjait.
Egyik este azonban azt vette észre, hogy a filmnek vége lett, és még mindig van három ing, amit nem vasalt ki. Virág összeráncolt szemöldökkel nézegette az ingeket.
– Lóri – szólt a férjéhez. – Vettél te mostanában inget?
A férje megilletődötten nézett rá a kanapéról, ahol ült, egy hirdetési újságot lapozgatva. A férfi megcsóválta a fejét, és megkérdezte, Virág hogyan is gondolja ezt, mire Virág azt felelte, felejtse el. De a három ing lustán nézett a szeme közé, és a nő nem tudta hova tenni őket. Mármint fejben. Azon járt az agya, hogy minden darab ismerős-e, amit vasalt. Aztán felkelt a székről (mindig ülve vasalt) és megszámolta, hány ruhadarabot vasalt. Tízet. Férjének öt inget, egy nadrágot, magának három blúzt, és az egyik fiának egy inget. Ez logikus volt. Honnan került elő ez a három, számon felüli ing?
Virág visszaült a vasalódeszka mellé, újraindította a filmet, és kivasalta a terven felüli ingeket. Arra az elhatározásra jutott, hogy biztosan régebbről maradtak itt. Hiszen nem lehet, hogy Lóri egy héten nyolc inget vett fel!
Virág fáradtan dőlt be az ágyba. A következő hetet is úgy csinálta végig, ahogy szokta. El is feledte a plusz három ing felbukkanását, egészen vasárnap estig.
A szokásos időben, vacsora és gyerekfektetés után felállította a nappaliban a vasalódeszkát. Odahozta az étkezőből az egyik széket. Bedugta a vasalót. Hozott egy pohár vizet. Betöltötte a vasalóba. Hozta a szórófejes flakont a tiszta vízzel. A DVD-polcról filmet választott. Betette a lejátszóba. Letérdelt a szekrény elé, ahol a vasalnivaló ruhákat gyűjtötte, és kivette a hányavetin összehajtott ruhadarabokat. Az egész kupacot a dohányzóasztalra tette, és visszacsukta a szekrényajtót. Eszébe jutottak a frissen mosott ruhák. Kiment a szárítóba és levette a kötélről a tegnap mosott blúzokat. Behozta őket a nappaliba. Hozott egy rakás vállfát is. Egy fél percig a ruhahalmon felejtette a tekintetét. Eszébe ötlött, vajon hány vasalnivaló holmi lehet ott. De nem számolta meg. Elindította a filmet és vasalt.
És vasalt.
Aztán egyszercsak vége lett a filmnek.
A dohányzóasztalon pedig még ott hevert három blúz.
Virág megint összeszámolta, mennyit vasalt. Most tizenegy kivasalt ruhadarab lógott a vállfákon.
– Ez nem igaz – dörmögte az orra alatt. Végignézte, mit vasalt. Nem emlékezett, hogy a világoszöld és a sárga blúzát mikor hordta. Hogy kerültek ezek be a mosásba? Lehet, hogy a szennyestartóban voltak már egy jó hónapja, és csak most lettek kimosva?
Végül Virág eldöntötte, hogy csak ez lehet a megoldás. Gyorsan kivasalta azt a három blúzt is, és lefeküdt aludni.
A következő hét azonban már nem telt ugyanúgy, mint az előző. Virág elkezdte figyelni, melyik családtagja milyen ruhát vesz fel reggelenként, mikor kerül mosásba, és mikor szárad meg. A következő vasárnap megint túl sok vasalnivalója akadt. És fogalma sem volt róla, honnan kerültek elő a plusz ruhák. Elhatározta, hogy a következő héten jegyzetelni fog. És tényleg írta. Felírta, mi van a szennyesben, mit vett fel a férje, milyen blúzt hordott ő. Felírta, mikor mit mosott. Annyira figyelt a mosásra, hogy ezen a héten nem főzött. Nemcsak ideje nem volt rá, de valahogy el is felejtette, hogy vannak más dolgok is a háztartásban, mint a mosás. Lórinak szendvicset kellett ebédelnie minden nap, és este ő főzött tésztát, ha melegételt akart enni.
Amikor a következő vasárnap öt terven felüli ing kacagott Virágra vasalás végén, a nő elővette a jegyzeteit. Kék csíkos ing, kék egyszínű ing, piros kockás ing, fehér blúz… nem tudott rendet teremteni a jegyzetei és a kivasalt ruhák közt.
– Ez nem lehet – suttogta maga elé.
Azt a parancsot adta ki családtagjainak, hogy senki nem vehet fel a következő héten vasalnivaló ruhát. Nincs ing, nincs blúz, nincs nadrág.
– Szívem, ne hülyéskedj! – csitította a férje. – Nekem muszáj elegánsan járnom. Ha túl sok a vasalnivaló, majd keresünk valakit, aki megcsinálja helyetted!
Végül Virág durcásan beleegyezett, hogy a férje – de csakis ő! – vehet fel inget a munkába.
– De nadrágot nem rakhatsz a mosásba! – intette Lórit. A férje mosolyogva szalutált neki, és a kérdés el volt intézve.
Virág megnyugodott. A következő héten minden nap mosott, kedden este főzött is. Szerdán a fiúk széttérdelt nadrágjait javította fektetés után. Csütörtökön berakott egy adag mosást.
– De várjunk csak! – kiáltott fel, mikor a szennyest válogatta. Öt inget tartott a kezében. – Hogy lehet csütörtök este öt koszos ing a mosásban?
Virág összeroskadt a fürdőszobában, és sírni kezdett. A férje kiment hozzá. Ijedten guggolt le a felesége mellé, és kérdezte őt, hogy mi a baj.
Virág elzokogta az öt ing történetét. Lóri ölelgette, nyugtatgatta, és kijelentette, hogy holnaptól bejárónőjük lesz, mert akkor mindegy, miféle manók játszanak a koszos ruhával.
– De én szívesen mosok és vasalok rátok… filmnézés közben kifejezetten szeretek vasalni.
– Nincs ellenvetés. Olyan régóta mondogatod, hogy szeretnéd összerendezni a nagymamád receptjeit, de sosincs rá időd. Ha nem kell takarítanod és mosnod és vasalnod, hipp-hopp megírod a receptkönyvet. Meg is főzhetnéd az ételeket, lefényképezzük, összeszerkesztjük az egészet. Ki is nyomtathatnám a munkahelyemen pár példányban. Hát nem örülne anyukád egy ilyen karácsonyi ajándéknak?
Virág közelebb bújt a férjéhez és kézfejével megtörölte az arcát. Végülis, nem hangzik olyan rosszul…
Lóri tényleg fogadott egy bejárónőt, Virág pedig elkezdte összeszedni a recepteket. Úgy csinálta, ahogy Lóri javasolta: előszedett egy receptet a mamája hagyatékából, megfőzte, lefényképezte, és a pontos receptet legépelte. Az interneten gyűjtötte őket egy blogban. Virág a konyhában – ez volt a blog neve. Hamarosan azt vette észre, hogy ismeretlenek szólnak hozzá a közzétett receptekhez, és egy fotós is jelentkezett, hogy szívesen lefényképezné Virág ételeit, ha az ő neve is felkerül a blogra. Virág boldogan mondott igent. Hétvégenként állandó vendégük lett Imre bácsi, akiről kiderült, hogy nyugdíjba vonulása után kezdte el kitanulni a fotográfiát. Imre bácsi hetvenéves korában azzal foglalkozott, hogy kereste a különböző témákat, és mindenféle fotós oldalra töltötte fel a képeit, hol ingyen, hol pénzért, és remek nyugdíj-kiegészítést szedett össze a hobbijával. Virág ételeiről lélegzetelállító képeket készített.
A blogon kommentelő látogatók pedig könyvet kezdtek el követelni. Virág és Imre bácsi összeálltak, és megcsinálták a kiadványt. Optimisták voltak, és száz példányt rendeltek a nyomdától.
A száz szakácskönyv egy hét alatt elfogyott. Virág ekkor ezer példányt rendelt a nyomdától. Ez egy hónap alatt fogyott el. Virág, Lóri és Imre bácsi nem hitték el, hogy ilyen kelendő a szakácskönyvük. Lóri megkérdezte a nagyobb könyvesboltokat, érdekli-e őket a könyv. Érdekelte. Újabb megrendelés következett. Jelentkezett Virágnál egy könyvkiadó, hogy kiadná a könyvét. Lóri utánaszámolt. Virág nemet mondott. Jelentkezett egy tévécsatorna, hogy szeretnék meghívni Virágot egy reggeli műsorba. Virág igent mondott. A tévécsatorna meghívta Virágot egy főzős műsorba is. Virág igent mondott.
Amikor ott állt a stúdióban, a kamerák kereszttüzében, és várta, hogy elkezdődjön a forgatás, hirtelen eszébe jutottak a vasalás-manók.
Egy pillanatra lemerevedett. Visszaemlékezett a kétségbeesésre, amit akkor érzett, mikor minden vasárnap egyre több vasalnivalója támadt, és arra, amikor azon a bizonyos csütörtökön teljesen összetört az öt inggel a kezében. Virág elmélázott rajta, vajon egy héten hány vasalnivaló ruhadarab keletkezik mostanában. Már egy éve nem vett vasalót a kezébe…
A forgatás még nem kezdődött el. Virág előkapta a telefonját és felhívta a bejárónőjüket, Mici nénit.
– Tíz, tizenegy? – számolgatott Mici néni. – Talán tizenkettő. Annál soha nem több. Egy bő óra alatt megvagyok vele mindig.
Virág mosolyogva tette le a telefont. Talán tizenkettő? Végülis mindegy, hogy vannak-e vasalás-manók vagy nincsenek. Nem kell elkezdeni megmagyarázni mindent, ami történik velünk. Jobban tesszük, ha elfogadjuk a szokatlant, ha megragadjuk az előttünk álló lehetőséget.
Mindenkinek jár az esély egy kis rendkívüliségre.

Jobb agyféltekés írás / Vidi Rita ajánlását próbáltam ki

hand draws brain signMa reggel felkeltem, felöltöztem, megittam a kávémat, és előkészültem.

Hogy mire?

Tegnap olvastam ki Vidi Rita Írni bárki tud c. könyvét, és eldöntöttem, hogy másnap kipróbálom. A módszer lényege, hogy kapcsolj be zenét (lehetőleg klasszikus zenét), majd írás előtt közvetlenül kösd össze a két agyféltekét pár egyszerű tornagyakorlattal, amiben a kezed-lábad átér a tested ellentétes oldalára, majd ülj le és azonnal kezdj írni. Figyelj oda a száguldó gondolataidra, és mint egy lepkerajból, válaszd ki azt, amelyik a legjobban tetszik, és kezdj el írni.

Hülyeségnek hangzik, nem? Jelentem, működik.

Persze arra jöttem rá, hogy én különbenis jobb agyféltekésen írok. Ha bambulom a kéziratot, sose maradok gondolat nélkül, a szereplőim meg mindig életre kelnek és egyre csak azt csinálják, amit akarnak, volt már, hogy a könyv végét is átírták (a kis szemetek, piha). De olyat még nem csináltam, hogy minden előzetes terv nélkül csak úgy várom, hogy jöjjön az ihlet (könyvet Vidi Rita szerint sem lehet így írni, csak novellát, a regényhez kell némi tervezés).

A lányom keltett ma hétkor, hogy adjak neki kölcsön egy pulcsit. Nem láttam ki a szememből (tegnap is éjfélig írtam, és azért a minimum hét óra alvás kell nekem). Nagynehezen ráerőltettem magam, hogy regisztrálódjon, milyen színű cuccok vannak a csajon (előbb értem a szekrényhez, minthogy érdemben észleltem volna a kisasszony ruházatát). Adtam neki egy pulcsit, ő bocsánatot kért, én mondtam, hogy szóra sem érdemes, neki is lesz majd egyszer gyereke, aztán megvártam, hogy felébredjek. És rájöttem, hogy fáj a fejem. Hű, fejfájással fogok írni? Aszta. Dehát Rita úgyis azt mondja, a jobb agyfélteke uralmában sem hideg, sem meleg, sem éhség, sem fájdalom nem mutatkozik.

Úgyhogy nekiálltam. A tornát a párom is csinálta, de minek? Mondtam neki, hogy a költségelszámoláshoz nem kell kreatívnak lenni, legalábbis nem az ő cégénél, szóval üljön le nyugodtan.

Torna kipipálva, zene szól, Word beizzítva.

Leülök a gép elé. Ott áll a fehér képernyő előttem, és nekem írnom kéne, de mit?

Nyugi, Krisz, lazulj el, mondom. Ez a lényeg, hogy hagyd áramolni azt, ami áramolni akar. Oké. Madárcsicsergést hallok. Elképzelem, hogy az utcán vagyok. Az utcánkban sok kisgyerekes anyuka sétál, úgy általában, mert szép a környék. Közben Kertész nagypapa Bartókot klimpírozik, gyerekdalos témát, ami megerősíti bennem ezt a gyerek-gondolatot. Hmm. Akkor egy anyukáról kezdek írni. És leírtam: “Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy anyuka.”

Nahát! Egy mondat!

Vidi Rita azt mondja, nevezzük is el a szereplőinket. Jó. Legyen Virág a főszereplőm neve. De az anyukák olyan unalmasak. Akkor ő legyen rendkívüli. Jó. De ez ne látszzon. Lássék ő is egy átlagos anyukának… és akkor tényleg jött az ihlet. Tényleg kitaláltam valami olyant, amire ezelőtt soha életemben nem gondoltam. Nem mondom, hogy szuperszonikus ötlet, de ötlet, tehát ez a jobb agyféltekés izé működik.

Aztán ahogy írtam, arra gondoltam: basszus, de ez sehova sem vezet. Mi lesz ebből? És akkor megint nyugalomra intettem magam. Majd a kreatív elme megoldja. És a kreatív elme tényleg súgott. De nem, ez marhaság, gondoltam. Más ötletet súgj. És súgott. Hé, ez jó, de mégis, akkor hogy lesz…. – kezdtem gondolkodni, de láttam, hogy máris írtam valamit, ami pedig még meg sem fogalmazódott az agyamban, és hogy ez az ötlet, na, ez egészen jó. Hagytam hát kibontakozni, és ez lett. Mármint a megoldás, és a vég. Lett vége a sztorimnak. Birkabőr 🙂 (Juhéj!)

Kíváncsi vagy rá? Feltöltöm, de előbb még megszerkesztem, várj egy kicsit.

Addigis elmesélem még, hogy a fejfájásom az írás végére elmúlt. Most megint visszajött…

Hallottál már a jobb agyféltekés írásról? És próbáltad? Mesélj te is!

Mennyire ismered a könyved főszereplőjét?

172_1
Az, hogy egy könyv főhősével mi történik, a személyiségéből következik. Amint elkezdesz megjeleníteni, elképzelni egy figurát és az ő motivációit, életre kel és egyszerűen magára rántja mindazt, ami történni fog vele a történetben.
Szánj rá egy hetet, hogy végiggondold, milyen is a főszereplőd! Töltsd ki az alábbi (hosszú) kérdőívet, részletesen, pontosan, konkrétumokkal vagy hasonlatokkal, szóvirágokkal. Írd le, ami eszedbe jut, olyan sorrendben, ahogy kedved van! Ha bizonyos kérdések nem relevánsak, ugord át őket, de minden blokkal foglalkozz!
Alapadatok:
Becenév:
Teljes név:
Fiú/lány:
Hány éves (pontos születésnap):
Hogy néz ki?
  • Milyen magas, milyen a testfelépítése, haja milyen, szeme színe, alakja, bőre, arca elrendezése?
  • Milyen ruhákat hord?
  • Ha sétál, megáll, leül, ezeket hogyan csinálja?
  • Mi más jellemző még rá? Mit szokott csinálni a kezeivel, hova, hogyan néz, szeret közelről megnézni vagy megszagolni dolgokat?
  • Olyan pontosan írd őt le, hogy egy kisebb tömegben is megkülönböztethető legyen!
  • Milyen összbenyomást tesz? Ha csak egy szóval, szóképpel jellemezhetnéd, mi lenne az?

A teljes cikket olvasd el itt!

Nemere Istvánnal találkoztam

nemereNemere István olyan író, akit szerintem Magyarországon mindenki ismer. Olyan sokféle műfajban, olyan rengeteg könyvet írt, hogy lehetetlen nem megpillantani a nevét, akármilyen könyvesboltba lépsz is be. Tudtátok, hogy Nemere még most is ír? Én valamiért azt gondoltam, hogy többezer könyve jutalékából vígan megél, és kertészkedik meg utazgat – de nem. Ma is minden reggel leül dolgozni, és ír, ír, ír, amíg el nem fárad. Azt mondja, általában reggel hattól délután kettőig.

Nem semmi. Mármint, nekem általában napközben van úgy két órám, hogy írjak, meg van két órám este is, de ilyenkor általában fáradt vagyok már az alkotáshoz, így ilyenkor inkább olvasni, tanulni, infót gyűjteni szoktam. Persze Nemere István nem futtat egy egész háztartást három teljes gyerekkel, de akkor is. Ha én hatkor el tudnám kezdeni pörgetni a mókuskereket, legalább plusz két órával többet tudnék írni egy nap. Azaz kétszerannyit. De nem tudok. Én reggel nyolcig nem vagyok képes értelmes dolgokat csinálni, még a felöltözés tudományát is csak érintőlegesen bírom alkalmazni. Ciki.

Nemerétől a Publio által rendezett Írói találkozón kérdezhettünk. Voltunk harmincan, inkább negyvenen, Nemere pedig jókedvűen, lazán mesélt és válaszolgatott. Az derült ki, hogy neki sincsen titka: megfelelő kutatás alapján megrendelésre vagy saját ötlet alapján ír. Mindig egyszerre egy könyvet: ha időközben új ötlete akad, azt felírja ugyan, de nem kezdi el kidolgozni, bármennyire is viszket a keze. Minden nap ír nyolc órát, aztán megebédel, újságot olvas, és délután foglalkozik a levelezéssel, Fészbukkal, marketinggel.

Volt jópár beszólása, ami nagyon tetszett, itt olvashatod el őket!

Hogyan is kezdjek neki az írásnak?

There's no "one way"A rövid válaszra vagy kíváncsi?
Kétféleképpen: ösztönösen vagy tervezetten.
A hosszabbra?
Olvass tovább 🙂
Van úgy, hogy az írónak egész egyszerűen becsapódik az elméjébe egyetlen jelenet, egyetlen poén, három szuper mondat, amit mindenképp le kell írnia. Ez az, amit általában ihletnek hívunk. Ilyenkor belepusztulunk, ha nem tudjuk azonnal leírni a csattanós párbeszédet, a jól eltalált leírást, és ha máshova nem, hát egy papírcetlire a metrón állva írjuk fel a világmegrengető ötletet, vagy a telefonunk hangrögzítőjére mondjuk fel vezetés közben.
Elképzelhető, hogy nem egy rövid lélegzetvételnyi írást jegyzünk így le, hanem napokon keresztül görnyedünk a számítógép felett, és éjszaka négy órát alszunk csak, hogy leírjuk, ami bennünk van.
Ha valamennyire írónak tartod magad, ez biztosan megtörtént már veled is.
Na jó. De mégis azt hallod, azt olvasod, hogy higgadtan, ülve, papírral a kézben, vagy a képernyőre meredve, szépen lassan végig kell gondolnod az írásod fő sarokköveit, mielőtt nekikezdenél az alkotásnak. Hogy tudnod kell, mit akarsz mondani, kinek. Hogy kiről szól a sztori, hogy főhősöd mit tanul meg a könyved végére, és hát persze, hogy mi minden történik vele az első és az utolsó oldal között.
De ez hülyeség. Hiszen annyira benne vagy a művedben, annyira érzel minden rezgést, és különbenis, alkotás közben jön a további ihlet, már miért állnál le tervezni? Pont a spontaneitása veszik el a dolognak!
Nos, az a rossz hírem van, hogy tervezéssel igenis jobb könyvet fogsz írni. Sokkal jobbat. Fényévekkel jobbat, mint nélküle.
Ugyanis ha veszed a fáradságot, megállsz egy pillanatra, és elgondolkozol, honnan hova akarsz eljutni, meg fogod látni az ívét a történetednek. Ha látod az ívet, látod, min húzódik keresztül, és ezeket a közbenső állomásokat is jobban ki tudod találni. Ha megfelelő ideig gondolkodsz a főhősöd jellemén, kiforrottabb egyéniséget alkotsz. Ha hagyod magad eljátszani a gondolattal, hogy a történeted a jelenben, a jövőben, vagy a múltban játszódjon, akkor a könyved helyszíne megalapozott döntés alapján lesz kijelölve, és nem az első ötletedet használod, és így tovább.
Tehát érdemes az új ötleteket pihentetni, hagyni kiforrni, közben egy-egy mondatot, kifejezést, részletet lejegyezni – tehát hagyni, hogy a spontaneitás és a tervezési folyamat hasson egymásra.
Te mennyire vagy spontán író, és mennyire írsz tervek alapján?