A „Krisz Nadasi writes” oldalon is Ünnepi Könyvhét!

Mától június 8-ig 50% kedvezménnyel töltheted le a Smashwords oldalon az alábbi kiadványokat. Tedd a kosaradba, és a checkoutnál írd be a megadott kuponkódot!

Keira Christie: Tündérke és Arisztid – Humoros regény egy kelekótya, elveihez ragaszkodó, félig brit kismamától. Működő ételreceptekkel, tippekkel és magyarázatokkal! https://www.smashwords.com/books/view/485537 kuponkód: PY34T

Nádasi Krisz: Magánkiadás előtt: A kreatív írás alapjairól – 55 gyakorlati tipp könyvíráshoz, regényíráshoz https://www.smashwords.com/books/view/541050 kuponkód: BX73J

Keira Christie: Rejtély az Open Air Hotelben – Kovács Benedek farmert és atlétát szeret viselni, még nyomozás közben is. Ő az, aki megfejti, milyen különös ok vezetett a közkedvelt Baradlay Laci üzletember halálához. https://www.smashwords.com/books/view/475120 kuponkód: TU66D

Christie Cayme: És Apu meggondolta magát – Tiniregény Zoe-ről, aki nem randizhat. Egyáltalán, soha, senkivel. https://www.smashwords.com/books/view/539154 kuponkód: TD73Y

Christie Cayme: Mindenkinek van egy tévedése – Tiniregény Tináról, akinek az iskola legmenőbb sráca kezd el udvarolni. A gond csak az, hogy Tina ki nem állhatja a srácot. https://www.smashwords.com/books/view/504557 kuponkód: UG57P

Christie Cayme: És Apu meggondolta magát (részlet)

Christie-Cayme-Es-Apu-meggondolta-magat_cover_ICON

– Nem leszek katona – mondta a fiú, és bár a meggyőződés nem hiányzott a hangjából, az erő igen. Greyfield nagykövet összehúzott szemmel nézett rá terebélyes íróasztala mögül.

– Még csak fél éve kezdted – rázta a fejét a férfi.

Pete felnézett a mennyezetre, majd a bőrfotel karfáját kezdte el piszkálni. Végül apjára nézett és azt mondta:

– Én nem akartam ebbe a katonai kiképző iskolába járni. Csak azért egyeztem bele, mert annyira ragaszkodtál hozzá. Megígértem, hogy adok neki egy esélyt. Adtam. Itt a szemeszter vége. Apa, légy szíves. Utálom a bokszot. Utálom, hogy előbb kelek, mint a madarak, hogy rögtön tornával kezdünk a parkban, még esőben is…

– Utálod, fiam, de nézd meg a bicepszeidet. Eddig csak karod volt – vágta el fia tirádáját a férfi.

Pete lehajtotta a fejét és végigsimított szinte kopasz haján. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt, hogy elérje, apja kivegye őt a St. Andrew Katonai Gimnáziumból. Már fél órája ültek egymással szemben apja teakfa borítású dolgozószobájában. Pete úgy érezte, nemcsak a széles íróasztal választja el őket egymástól. Tudta, hogy apja szereti őt és a legjobbat akarja neki, de ez a legjobb csupa olyasmi volt, amiről a férfi álmodozott gyermekkorában.

A fiú úgy látta, hasztalan minden érve. Mr Greyfield ugyanis bőszen hitt a friss levegő és a mindennapos testmozgás szellemi építő erejében. Szerinte minden fiú álma egy olyan bentlakásos iskola, ahol reggel hatkor kezdődik a nap, mégpedig éhgyomorra történő bemelegítéssel. Nehezére esett elfogadni, hogy Pete a versek megváltó erejében hisz, és hogy a fia nem bánná, ha csak tízkor kezdődne a suli, a hülye küzdősportokat pedig kiválthatná mondjuk dráma-, és színészeti órákkal. Vagy ha mégis edzésre kell járni, legalább választhatná a futást vagy az úszást – apja szerint mindkettő a lúzerek sportja.

– Apa, minden iskolában van sportlehetőség. Kérlek, írass át egy rendes gimibe. Nyáron neked is lejár a szolgálatod és hazajössz Párizsból. Nem akarok internátusban tanulni, amikor végre itthon dolgozol.

A nagykövet egy pillanatra megdermedt. A fiú kihúzta magát. Csaknem rést ejtett a pajzson?

***

Pete megtorpant az utcán, az iskola kapujától pár méterre. Úgy érezte, megállt az idő, még levegőt venni is elfelejtett.

Aztán elrepült.

– Hé, haver, te itt gyökeret eresztettél, vagy mi? – hallotta valahonnan a messzeségből. Felemelte a fejét és kinyitotta a szemét.

Pete a hasraesés folyományaként a földre került. Nem verte be a fejét, sőt, tulajdonképpen semmijét sem, éppenhogy csak felhorzsolta a tenyerét. Persze megijedt, amikor hátulról beléhajtott egy ismeretlen eredetű erő és úgy ellökte a járdán, hogy belenyekkent. De szerencsére ijedtségre semmi ok.

Feltápászkodott.

Egy kétajtós szekrény állt előtte. Vagy legalábbis, gondolta Pete, így nézne ki egy magára valamit is adó szekrény, ha életre kelne. Magas, széles, fehér.

– Hé, jól vagy? – kérdezte a szekrény.

– Á, ó – felelte Pete elmésen.

– Remek – bólintott a szekrény, sildes sapkáját megigazítva. – Én Chuck vagyok. Bocs az előbbiért – nyújtotta a kezét a srác.

– Az én nevem Pete – válaszolta hősünk, merthogy végre megjött a hangja.

– És minek álltál itt az út közepén, mi? – kérdezte Chuck.

Pete megpördült. Odanézett, ahol az előbb azt a tüneményt látta, de már nem volt ott semmi különös.

– Csak… elgondolkodtam – felelte Pete.

– Na ja. És hanyadikba jársz? Nem ismerlek.

– Mert ez az első napom a suliban –vont vállat Pete. – Amúgy másodikos vagyok. Csak még nincs órarendem. Asszem, jobban teszem, ha bejelentkezem a dirinél.

Chuck megbökte sapkája napellenzőjét, majd öles léptekkel bevonult az iskola kapuján. Pete utána nézett és végigsimított fekete, enyhén hullámos haján, amit a nyáron végre hagyhatott kicsit megnőni.

Ő is nekieredt. Remélte, hogy ez a hely kicsit normálisabb lesz, mint a St Andrew. Reményeit arra alapozta, hogy az épület átlagos kockaépület volt, és az igazgató is átlagos kockafejnek tűnt. Apjával voltak nála még a tavalyi tanév végén, úgymond ismerkedni, de Pete már akkor is tudta, hogy költői kérdés volt csupán az azirányú érdeklődés, felveszik-e a King Edwardba a párizsi amerikai nagykövet egyetlen szem fiát. Pete biztos volt benne, hogy apja előtt minden ajtó kitárul.

Pete felment az első emeletre, ahol a diri szobája volt. Mivel előtte nem tárult fel minden ajtó, illemtudóan bekopogott. Egy ideig hallgatózott, de nem kapott semmi választ, így benyitott. A résen bedugta az arcát, és látta, hogy az igazgató telefonál. A kopasz pasas az ablaknál állt. Beintette a fiút és az íróasztala előtti székre telepedett. Aztán az ablak felé fordult és tovább magyarázott.

– Nem, sajnálom, a péntek sem jó. Muszáj jövő hétre halasztanunk.

A beszélgetés teljesen érdektelen volt Pete számára, így inkább hátat fordított a férfinak és a kissé koszos falon függő okleveleket nézegette. Volt itt mindenféle; ami kiválóan bizonyította, hogy a King Edward nem kimagasló iskola egy területen sem. Próbálnak a világon mindent nyújtani a diákoknak, ezért aztán nincs hangsúly egyik tantárgyon vagy sportágon sem. Pete éppen ezért választotta ezt a sulit, amikor a katonai hely elhagyását tervezgette.

– Igen, fiam?

Pete zavartan perdült meg. Nem vette észre, hogy a diri befejezte a telefonálást.

– Peter Greyfield, jelentkezem, uram – vágta magát haptákba.

Az igazgató elmosolyodott, mire Pete rájött, hogy a katonai suliban bizony ráragadt egy s más. Ő is elvigyorodott.

– Maga az új fiú, igen. És kértem, hogy szeptember elsején nálam kezdjen – bólogatott az igazgató csak úgy, magának. – Jöjjön, elkísérem a titkárságra, ott összeállítják az órarendjét.

A férfi kinyitotta az ajtót és kitessékelte Pete-et. Jobbra mutatott, és Pete után lépett. A fiú a folyosón állva látta, hogy a mellettük lévő szoba ajtaján a „Titkárság” felirat áll. Hát, ide egyedül is eltalált volna.

A titkárságon mosolygós néni fogadta Pete-et. A fiú meg volt róla győződve, hogy a madárszerű, kedves hölgy igen közel lehet a nyugdíjazásához. De inkább a túlsó oldalról. A diri bemutatta a fiút neki, és el is tűnt.

– Minden anyagot időben megkaptunk az előző iskolájából – tájékoztatta Pete-et a néni. Pete nem volt meglepődve. Az iskola mottója „Fegyelem és önfegyelem” volt. A néni folytatta. – Össze is állítottam az órarendjét, de pár kérdésem még lenne…

A néni megmutatta az irodalommal és drámával kapcsolatban választható tantárgyak listáját a fiúnak. Pete már látta ezt a felsorolást az interneten is, de nem tudott dönteni, és azt gondolta, majd utolsó pillanatban választ egyet. Ugyanis az irodalmi könyvklub, a kreatív írói csoport és a színészet is nagyon tetszett neki. Éppen szóra nyitotta volna a száját, mikor a hölgy megszólalt:

– Ha kérdése van bármelyik órával kapcsolatban, csak nyugodtan. A diákoknak az első hónapban lehetősége van több fakultációt is meglátogatni, de szeptember végén végleges döntést várunk.

Pete beletúrt a hajába és elhúzta a száját.

– Jó. A kreatív írást választom, de szeretném elkérni a színészeti órák és az irodalmi klub időpontjait is.

– Remek választás, remek választás – mosolygott a néni. Intett Pete-nek, hogy foglaljon helyet a kis iroda szőttessel borított vendégszékén, majd leült a számítógéphez, feltette a nyakában lógó nagykeretes szemüveget az orrára, és munkához látott. Ujjai olyan gyorsan koppantak a billentyűzeten, mint a géppuskaropogás. Mindössze pár percbe telt, mire összeállította az anyagot.

– Szeretni fogja a hétfőt – mosolygott a néni, ahogy levette a pápaszemét és átnyújtotta Pete-nek a papírlapokat. – Dupla irodalommal kezdődik!

A néni még elmagyarázta Pete-nek, hogyan jut a terembe, aztán integetve búcsúzott a fiútól. Pete-nek nem volt más választása, mint felállni, köszönni és sarkon fordulni.

Tény, hogy a katonai suliban egyszerűbb volt az órarend: az egyidősek egy osztályba jártak, és az adott osztályban mindenki ugyanazokat az órákat ugyanakkor látogatta. De egy sima gimiben ez nem így van. Rengetegféle óra van, aminek csak úgy a fele kötelező, ezen túl vannak kötelezően választható és teljesen fakultatív órák is. Minden diák leadja a választását, és számítógépes program tervezi meg minden egyes tanuló órarendjét. Ennek következtében nem valószínű, hogy létezik egyszerre két diák teljesen azonos órarenddel.

Ahogy Pete az irodalomóra termét kereste a kapott térkép alapján, a többi papírt is megnézte. Kapott ismertetőt mindhárom irodalmi fakultációról, egy brosúrát az összes választható óráról, egy külön térképet az iskola parkjáról. A srác örömmel nyugtázta, hogy atlétikai futópálya is van az udvaron. Erre nem emlékezett már.

Felnézett, és elmosolyodott, ahogy a folyosón flangáló lányokat nézte színes pólóikban, rövid szoknyáikban. Na, ilyen sem volt a St Andrew-ban. Hogy irigyelnék most a régi osztálytársai!

– Jó helyem lesz itt – summázta Pete, de mostmár nem a lányokra vagy a futópályára gondolt, hanem arra a felettébb érdekes és megvizsgálandó tüneményre, amit korábban az iskolaépület előtt látott.

***

– Hé, Luella, itthon vagyok!

Pete a földre dobta a táskáját, amint belépett a házukba. Bejárónőjük a konyhából kiabált vissza neki:

– Erre gyere, muffint sütök!

Pete elvigyorodott. Kilépett a cipőjéből és az illatok felé vette az irányt. Végigment a barna fapanellal burkolt folyosón. Ennek a végéből, jobb kéz felé nyílt a konyha.

– Mmm. Fahéjas?

A terebélyes mulatt asszonyság a konyhapultnál állt és egy habzsákból vajkrémet nyomott a kicsi sütemények tetejére. A válla felett nézett hátra a fiúra.

– Ülj le, mindjárt kész. Milyen napod volt? Mesélj!

Pete letelepedett a konyha közepét elfoglaló nagy faasztal mellé. A hagyományos konyhában a feszes rózsaszín pólóban és szürke mackónadrágban feszítő, kávébarna bőrű Luella úgy festett, mint elefánt a porcelánboltban, de Pete már nem vette észre. Luellához extravaganciája (azaz a tény, hogy nem volt ízlése ruhák terén) ugyanúgy hozzátartozott, mint fantasztikus főztje vagy puha ölelése. Mondjuk ez utóbbiban Pete manapság már ritkábban részesült. Tizenhat évesen egy fiú már nem komálja, ha a nevelőnője a karjába zárja, és ezzel szerencsére Luella is százszázalékosan tisztában volt.

Pete elmesélte, hogyan kezdődött a napja. Mármint azt persze kihagyta, amikor még az iskolakapu előtt Chuck fellökte és ő jól felnyalta a port.

– No, és milyenek a lányok? – kérdezte Luella, ahogy felemelte a tálcányi muffint és megfordult vele, a fiú elé helyezve az egész adagot. Pete felnézett a nő pufók arcába.

– Hát, nem tagadom, élvezem a koedukált oktatást – vigyorgott a fiú, és elvett a narancssárga tálcáról egy kakaós krémcsúccsal ellátott sütit. Alaposan megnézte, körbefordította, hogy megcsodálhassa a tökéletes krémörvényt és a rajta véletlenszerűen elhelyezett színes cukorgolyóbisokat, majd váratlanul beleharapott. Luella a fal melletti tárolószekrényből villámgyorsan tányért kapott elő, és Pete elé penderítette.

– Rendesen öltözködnek? – folytatta a nő a kérdezősködést. Ő maga nem ült le; csak nézte a srácot, aki egy pillanat alatt eltüntette a muffint, és máris nyúlt a következőért. Luellán látszott, hogy eszébe sem jutna rászólni. És nem azért, mert a főnök fia. Pete-nek szerencsés alkata volt: akármennyit evett, nem hízott el, nem úgy, mint Luella saját fiai.

– Ha arra gondolsz, hogy miniszoknyát és szűk farmert viselnek-e, akkor a válaszom igen. Van Isten az égben!

– Tudtam, hogy egyből elkezdesz majd csajozni. Mintha a szünidő nem lett volna elég!

Pete zavartan nézett maga elé. Tény, hogy izgalmas nyár állt mögötte. A gyerekkori haverokkal végigbulizták az elmúlt két hónapot, és Pete szert tett néhány igazán érdekes tapasztalatra. Talán olyanokra is, amit édesapjával jobb volt egyáltalán nem megosztani…

Luella egy pohár vizet tett a fiú elé. Pete megitta, a száját a kézfejébe törülte és felállt.

– Köszi, Luella, nagyon finom volt. Apa ma is későn jön?

A nő sóhajtott, és felvette Pete üres poharát és tányérját az asztalról.

– Tudod, kicsim, hogy mindig későn jön…

Pete bólintott.

– A szobámban leszek. Aztán később még szerintem kimegyek a haverokkal.

Luella rámosolygott, Pete pedig felment az emeletre a széles falépcsőn. Már alig várta a holnapot.

***

Pete hamarabb beilleszkedett a társai közé, mint gondolta. Ugyan nem mondta el senkinek, hogy az apja a Külügyminisztériumban dolgozik és pár hónappal ezelőtt még ő volt a franciaországi nagykövet, a hír mégis elterjedt. Persze a King Edwardba jártak mindenféle gyerekek, mindemellett egy nagykövet-ivadék igenis érdekes volt. Főleg, amikor valaki rákérdezett Pete előző sulijára (azt hitték, ő is Franciaországban lakott édesapjával, és csodálkoztak, amikor kiderült, hogy Pete a bejárónővel itt maradt Amerikában). Főleg a fiúknak imponált nagyon Pete katonai múltja. Pedig arról szó sem volt, hogy a fiú harcászati oktatásban részesült volna. Bár tény, hogy sok érdekességet tanultak (már akit az ilyesmi érdekel, ugye) és Pete már egy év alatt is sokat fejlődött, például megtanulta megvédeni magát, mert többféle küzdősportra is járt. Ő volt persze a legbénább az osztályában, de ezt nyilvánvalóan nem kötötte új iskolatársai orrára.

Chuck, aki az első napon felborította, mellé szegődött, és kiderült, hogy bár a magas és széles srác nem egy észlény, a szíve a helyén van. Pete azonnal megkedvelte. Az sem ártott, hogy Chuck igen népszerű, és hamar bemutatta Pete-et széles baráti körének.

Nagyon nehéz volt elhárítani a kéréseket, hogy csatlakozzon a focicsapathoz, kosárcsapathoz, a hokisokhoz vagy a vízilabdásokhoz. Mind a négy sportnak akadt lelkes híve az osztálytársai körében, akik naphosszat nyaggatták, hogy bemutatják az edzőnek.

Luella otthon ezt így kommentálta:

– Talán mégis kellene választanod egy sportágat, hogy megnyugodjanak. Van ott futóklub?

Volt, persze, hogy volt, ahol ilyen klassz atlétikai pálya van, ott futni is szoktak rajta. De Pete nem akarta erre fecsérelni a szabadidejét. Azt egyelőre arra használta, hogy a tüneményt kereste az iskolában. Ugyan egész héten nem látta újra, de annyi eredményt elért, hogy a hét második felében már megfogalmazódott róla a fejében egy vers…

Pete rímbe szedett képzelgése a következő hétfőn már valóra is vált! Mondjuk Pete sajnálatára még nem az a két sor, ami a „megláttalak/karomba zártalak” rímekkel végződött, de jövő hétfőn a tünemény megint ott trécselt egy barátnőjével az iskolakapu előtt.

Pete lába ezen a hétfő reggelen megint földbegyökerezett. Chuck viszont nem lökte fel, mert Chuck éppen vele volt. A szekrény nagyságú fiú felvont szemöldökkel meredt Pete-re, amikor az megállt a járdán. Chuck abba az irányba nézett, amerre Pete felhős tekintete révedt, majd visszanézett a srácra, majd megint a lányra, és felsóhajtott.

– Felejtsd el, haver!

Pete azonban transzban volt.

Chuck hátbavágta.

Pete erre nem volt felkészülve. Megtántorodott, de Chuck szerencsére elkapta. Pete megrázta a fejét, és a haverjára nézett.

– Mit? – kérdezte.

– Méghogy mit! Hát Zoét! A vak is látja, hogy őt bámulod. Tényleg jó csaj, de felejtős.

Pete idegesen nézett Chuckról a lányra. Szóval Zoe a neve. Illik is hozzá: hosszú, hullámos hajához, formás domborulataihoz. Chuck a szemét forgatta.

– Jesszus, Pete, annyi klassz spiné van ebben a suliban, miért egy ilyent szúrsz ki?

– Nem gond, ha van barátja – válaszolta Pete mentegetőzve, még mindig a lányt bámulva.

– Éppen az a gond, öregem, hogy nincs barátja.

Na, erre Pete végre elszakította tekintetét a tüneményről.

Chuck folytatta.

– Az apja megtiltotta, hogy járjon bárkivel is. Amíg gimis. Merthogy a tanulás fontosabb. Hallottál már ekkora baromságot?

Nem, Pete még nem hallott ilyet.

– De… – kezdte, de Chuck a fejét csóválta.

– Ronny, tudod, a vízipólósok kapitánya. Na, ő tavaly teljesen belezúgott, pedig kész deszka volt még a csaj, nekem elhiheted. Nem fogadta el, hogy Zoe tabu. A suliban is nyaggatta, meg a házukhoz is kiment. A vége az lett, hogy bejött Zoe apja és jól helyretette Ronnyt. Mégpedig a diri előtt. Az mekkora buli volt! Szóval, azóta senki nem hívja randira Zoét.

Pete a haverját nézegette, és azon gondolkodott, hogy Chuck vajon alapvetően agyalágyult, vagy nekifutásból ilyen hülye. Ezt a történetet csak egy idióta veszi be!

Ha tetszett a részlet, a teljes könyv megvásárolható 499 Ft-ért a Bookline, Libri, Líra, Smashwords, DiBook oldalakon!

A Könyvfeszt szépségei

books-462579

A nagyobb könyvesboltok már egy hete küldözgetik kedvezményes ajánlataikat azzal a mottóval: nálunk online is könyvfesztivál van! De egy könyves rendezvény bája tényleg a nyomtatott kötetek kavalkádjának összebújó szagában, az introvertált könyvmolyok ide-oda libbenő pillantásaiban rejtőzik.

Ez az a hely, ahol a pultos természetesnek veszi, ha a vevő köszönés nélkül, szemkontaktus nélkül bámulja a címeket és a borítókat, falja a képeket és betűket, és csak időnként áll meg egy pillanatra – ilyenkor megint eszembe jut, egy könyvvásár a grafikusok marketingképességeinek azonnali megmérettetése is. Meg persze azé az egyéné, aki a könyv címét megálmodta.

És ez az a hely, ahol ha vevőként olcsón jutok hozzá egy árucikkhez, amihez nem mellesleg máris érzelmi szálak fűznek, kifizetem és megköszönöm, az eladó azt válaszolja: én köszönöm. Mert könyvet eladni vagy vásárolni teljesen más, mint új fürdőrucit beszerezni a balatoni nyaraláshoz. Hiába veszünk mindkettővel élményt: a jó könyv szívünk húrjait pengeti, az úszódressz viszont legfeljebb szépérzékünket kényezteti egy pár pillanatig. Az eladók pedig örömmel nézik, hogy vannak még emberek, akik olvasnak, akik értéket látnak a leírt szóban, akik bizalmat szavaznak annak a kötetnek, ami a kiállító szerint van annyira jó, hogy vállalta a kiadás kockázatát.

A hétvégénk zsúfolt volt. Életem párjának előre szóltam, hogy én valahogy, valamikor mindenképp ki akarok jutni a Millenáris Parkban megrendezett Könyvfesztiválra, és hogy a nagylányunk is biztosan velem akar majd tartani. Felvetettem, hogy a fiúk maradjanak otthon a babával, de párom ragaszkodott hozzá, hogy ő is jöjjön. Azaz igenis felkerekedik a teljes család, ami kisebb tatárjárással egyenértékű, tekintve, hogy összesen öten vagyunk. (Ez már olyan nagy szám, hogy időnként csak négy szendvicset csomagolok, ha elmegyünk otthonról, vagy idegen helyen véletlenül négyfős asztalhoz ülünk le, és csak utána jövünk rá, hogy nem férünk el.)

Balkezes, jobb agyféltekés fiunkat persze nem érdeklik az írott szavak. Megáll a játszótérnél és rádumál minket, hogy ő itt teljesen jól ellesz, amíg mi körülnézünk. Oké. De addig maradj itt, míg valamelyikünk érted nem jön. Tilos elhagyni a terepet, megértettük? Naná.

Mi, többiek, haladunk tovább, amerre a tömeg visz. Örömködök, de jó, amikor egy könyvvásáron tömeg van! Aztán megrántom férjem pólójának ujját és a nagy „BEJÁRAT” feliratra mutatok. „Így könnyű” – jegyzi meg, miközben a babakocsit megfordítja, de még vet egy vágyakozó pillantást a tavacska körül felállított standokra.

A kasszánál meglepetés vár minket: azt hittem, ingyenes a rendezvény, de mégsem. Vagy mégis? A felnőttek ötszáz forintos belépőjének ára ugyanis a standokon levásárolható. Tehát a lányaimnak nem kell jegy, nekem sem kell fizetnem, mivel író vagyok. A férjem lerukkolja az ötszáz forintot, amit perceken belül vissza is forgatunk, amikor a lányom kiválasztja első könyvét a Stúdium Plusz pultjánál.

Férjem nem boldog, mikor észreveszi, hogy bébiszitter lett belőle, mert kedves neje és kamaszlánya is úgy eltűnt a standok között, mint a gyík vihar előtt. Magában biztos morgolódik kicsit: nem kellett volna otthon javasolnia, hogy hozzak saját táskát, telefont és pénztárcát. Így aztán még fizetésnél sincsen szükség a családfőre.

– Éhes vagyok – jelenik meg a férfiú mellettem.

– Kettőkor ebédeltünk – jegyzem meg.

– Keveset ettem – vágja ki diadalmasan.

Nem baj, itt bent már úgyis végeztünk. Babát kicsit ráeresztjük a világra, vigyázva, hogy ne csatlakozzon a szép nagy halakhoz a tóban, férjem elgaloppozik a fiúért, aztán úgy döntünk, körülnézünk kint is: vannak ételes standok (fiúk erre mennek), meg könyvespultok is (lányok ezeket nézegetik).

Aztán, mint derült égből a villámcsapás, érkezik a hír, hogy a fiúk és a baba türelmének vége szakadt, ha most azonnal nem jutnak táplálékhoz (illetve fagyihoz), akkor itt életbiztosítások haláleseti szolgáltatásához lehet rövid időn belül hozzáférni. Úgyhogy rövid ötletelést követően a bevásárlóközpont éttermeihez vágtatunk.

Szörnyű látni, hogy a díszkivilágítás ellenére tényleg minden bolt zárva van (mert vasárnap van, hajh). Az hagyján, de a halas étterem sincs nyitva. Ez már komolyabb probléma. De csak egy pillanatra torpanunk meg, másik helyet választunk, viszont a kamaszok inkább hamburgert ennének, jó, adunk nekik pénzt, akkor egyenek kettesben, ja, de azt nem, veletek maradunk, rendben, akkor menjünk, jaj de mégsem, na most már ne gondold meg magad, ebadta kölyök.

Ahogy várunk az ételre, előhalászom táskámból a szerzeményeimet. Férjem arca felragyog, és szeretettel simít végig a Magyar Napló „Az év versei 2012” kötetén.

– Már azt hittem, nincs ilyen – sóhajt, és tudom, hogy édesapja gyűjteményére gondol. Apuka egy időben minden megjelenő könyvet megvásárolt. Akkora szépirodalmi könyvtárat örököltünk tőle, hogy a csodájára lehet járni.

– Kétszáz forintért vettem – bólintok, mire párom enyhén megrázza a fejét, és már fel is üti a könyvet, olvas. A baba a gyereksarokban játszik a fiammal, a lányom apja iPhone-ját kéri el, hogy angolozzon egyet, én meg egy novelláskötetet veszek elő magamnak.

Egy pillanatnyi nyugalom.

Aztán a baba hozzámvág egy műanyag kenyeret és topp-topp-topp, elszalad, de már hozzák is a vacsoránkat, kezdődik a versenyfutás, hogy sikerül-e előbb felvágnom falatokra a babácskának az áfonyás óriáspalacsintát, minthogy harmadszülöttem rövid ujjacskáival megragadná és a puha pofiba tolná be egyszerre az egészet. Harcunk ahhoz a helyzethez hasonlatos, mint amikor egy horgász a pecabottal próbálja elhalászni a bégető báránykákat a maximális sebességgel közeledő sima homlokfalú kamion elől. A győzelmem részleges.

Amikor aztán hétfőn iskolába indulunk, a fiam is magához vesz egy új könyvet, hogy ezt ma beviszi a suliba (Időjárási jelenségek, Nagymáté Emese könyve, Kísérletezzünk! sorozat). Ritka esemény.

De a szokásos utolsó perces „el fogunk késni” havária keretében mégis itthon hagyja. Meg a szendvicsét is.

Gyakori esemény.

Üdv újra köztünk, kedves hétköznap!

Virág a konyhában (jobb agyféltekés novella)

virag_sEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy anyuka. Virágnak hívták, ami manapság nem szokatlan név. Nos, Virágban sem volt semmi rendkívüli. Látszatra.
Ő is felkelt reggel, mint bárki más, segített ikergyerekeinek felöltözni, adott nekik reggelit, csomagolt a férjének ebédet, közösen elvitték a kisfiúkat óvodába és Virág elment dolgozni. A munkája nem volt különösebben érdekes, de nem volt lehangoló sem. Szívesen járt be reggelenként, de szívesen ért haza esténként. Szerette, amikor a fiai fecsegve-locsogva mesélik hazafele menet, mi volt az ebéd, hogy az ügyeletes rosszfiú megpróbált velük kikezdeni az udvaron, de ők okosan nem mentek bele a verekedésbe, hanem elmentek a homokozó árnyékos részére játszani.
Virág minden héten kitakarított, hetente kétszer-háromszor főzött, minden nap mosott, és vasárnap esténként egy-egy kedvenc filmjét nézve kivasalta a család ingjeit, blúzait, nadrágjait.
Egyik este azonban azt vette észre, hogy a filmnek vége lett, és még mindig van három ing, amit nem vasalt ki. Virág összeráncolt szemöldökkel nézegette az ingeket.
– Lóri – szólt a férjéhez. – Vettél te mostanában inget?
A férje megilletődötten nézett rá a kanapéról, ahol ült, egy hirdetési újságot lapozgatva. A férfi megcsóválta a fejét, és megkérdezte, Virág hogyan is gondolja ezt, mire Virág azt felelte, felejtse el. De a három ing lustán nézett a szeme közé, és a nő nem tudta hova tenni őket. Mármint fejben. Azon járt az agya, hogy minden darab ismerős-e, amit vasalt. Aztán felkelt a székről (mindig ülve vasalt) és megszámolta, hány ruhadarabot vasalt. Tízet. Férjének öt inget, egy nadrágot, magának három blúzt, és az egyik fiának egy inget. Ez logikus volt. Honnan került elő ez a három, számon felüli ing?
Virág visszaült a vasalódeszka mellé, újraindította a filmet, és kivasalta a terven felüli ingeket. Arra az elhatározásra jutott, hogy biztosan régebbről maradtak itt. Hiszen nem lehet, hogy Lóri egy héten nyolc inget vett fel!
Virág fáradtan dőlt be az ágyba. A következő hetet is úgy csinálta végig, ahogy szokta. El is feledte a plusz három ing felbukkanását, egészen vasárnap estig.
A szokásos időben, vacsora és gyerekfektetés után felállította a nappaliban a vasalódeszkát. Odahozta az étkezőből az egyik széket. Bedugta a vasalót. Hozott egy pohár vizet. Betöltötte a vasalóba. Hozta a szórófejes flakont a tiszta vízzel. A DVD-polcról filmet választott. Betette a lejátszóba. Letérdelt a szekrény elé, ahol a vasalnivaló ruhákat gyűjtötte, és kivette a hányavetin összehajtott ruhadarabokat. Az egész kupacot a dohányzóasztalra tette, és visszacsukta a szekrényajtót. Eszébe jutottak a frissen mosott ruhák. Kiment a szárítóba és levette a kötélről a tegnap mosott blúzokat. Behozta őket a nappaliba. Hozott egy rakás vállfát is. Egy fél percig a ruhahalmon felejtette a tekintetét. Eszébe ötlött, vajon hány vasalnivaló holmi lehet ott. De nem számolta meg. Elindította a filmet és vasalt.
És vasalt.
Aztán egyszercsak vége lett a filmnek.
A dohányzóasztalon pedig még ott hevert három blúz.
Virág megint összeszámolta, mennyit vasalt. Most tizenegy kivasalt ruhadarab lógott a vállfákon.
– Ez nem igaz – dörmögte az orra alatt. Végignézte, mit vasalt. Nem emlékezett, hogy a világoszöld és a sárga blúzát mikor hordta. Hogy kerültek ezek be a mosásba? Lehet, hogy a szennyestartóban voltak már egy jó hónapja, és csak most lettek kimosva?
Végül Virág eldöntötte, hogy csak ez lehet a megoldás. Gyorsan kivasalta azt a három blúzt is, és lefeküdt aludni.
A következő hét azonban már nem telt ugyanúgy, mint az előző. Virág elkezdte figyelni, melyik családtagja milyen ruhát vesz fel reggelenként, mikor kerül mosásba, és mikor szárad meg. A következő vasárnap megint túl sok vasalnivalója akadt. És fogalma sem volt róla, honnan kerültek elő a plusz ruhák. Elhatározta, hogy a következő héten jegyzetelni fog. És tényleg írta. Felírta, mi van a szennyesben, mit vett fel a férje, milyen blúzt hordott ő. Felírta, mikor mit mosott. Annyira figyelt a mosásra, hogy ezen a héten nem főzött. Nemcsak ideje nem volt rá, de valahogy el is felejtette, hogy vannak más dolgok is a háztartásban, mint a mosás. Lórinak szendvicset kellett ebédelnie minden nap, és este ő főzött tésztát, ha melegételt akart enni.
Amikor a következő vasárnap öt terven felüli ing kacagott Virágra vasalás végén, a nő elővette a jegyzeteit. Kék csíkos ing, kék egyszínű ing, piros kockás ing, fehér blúz… nem tudott rendet teremteni a jegyzetei és a kivasalt ruhák közt.
– Ez nem lehet – suttogta maga elé.
Azt a parancsot adta ki családtagjainak, hogy senki nem vehet fel a következő héten vasalnivaló ruhát. Nincs ing, nincs blúz, nincs nadrág.
– Szívem, ne hülyéskedj! – csitította a férje. – Nekem muszáj elegánsan járnom. Ha túl sok a vasalnivaló, majd keresünk valakit, aki megcsinálja helyetted!
Végül Virág durcásan beleegyezett, hogy a férje – de csakis ő! – vehet fel inget a munkába.
– De nadrágot nem rakhatsz a mosásba! – intette Lórit. A férje mosolyogva szalutált neki, és a kérdés el volt intézve.
Virág megnyugodott. A következő héten minden nap mosott, kedden este főzött is. Szerdán a fiúk széttérdelt nadrágjait javította fektetés után. Csütörtökön berakott egy adag mosást.
– De várjunk csak! – kiáltott fel, mikor a szennyest válogatta. Öt inget tartott a kezében. – Hogy lehet csütörtök este öt koszos ing a mosásban?
Virág összeroskadt a fürdőszobában, és sírni kezdett. A férje kiment hozzá. Ijedten guggolt le a felesége mellé, és kérdezte őt, hogy mi a baj.
Virág elzokogta az öt ing történetét. Lóri ölelgette, nyugtatgatta, és kijelentette, hogy holnaptól bejárónőjük lesz, mert akkor mindegy, miféle manók játszanak a koszos ruhával.
– De én szívesen mosok és vasalok rátok… filmnézés közben kifejezetten szeretek vasalni.
– Nincs ellenvetés. Olyan régóta mondogatod, hogy szeretnéd összerendezni a nagymamád receptjeit, de sosincs rá időd. Ha nem kell takarítanod és mosnod és vasalnod, hipp-hopp megírod a receptkönyvet. Meg is főzhetnéd az ételeket, lefényképezzük, összeszerkesztjük az egészet. Ki is nyomtathatnám a munkahelyemen pár példányban. Hát nem örülne anyukád egy ilyen karácsonyi ajándéknak?
Virág közelebb bújt a férjéhez és kézfejével megtörölte az arcát. Végülis, nem hangzik olyan rosszul…
Lóri tényleg fogadott egy bejárónőt, Virág pedig elkezdte összeszedni a recepteket. Úgy csinálta, ahogy Lóri javasolta: előszedett egy receptet a mamája hagyatékából, megfőzte, lefényképezte, és a pontos receptet legépelte. Az interneten gyűjtötte őket egy blogban. Virág a konyhában – ez volt a blog neve. Hamarosan azt vette észre, hogy ismeretlenek szólnak hozzá a közzétett receptekhez, és egy fotós is jelentkezett, hogy szívesen lefényképezné Virág ételeit, ha az ő neve is felkerül a blogra. Virág boldogan mondott igent. Hétvégenként állandó vendégük lett Imre bácsi, akiről kiderült, hogy nyugdíjba vonulása után kezdte el kitanulni a fotográfiát. Imre bácsi hetvenéves korában azzal foglalkozott, hogy kereste a különböző témákat, és mindenféle fotós oldalra töltötte fel a képeit, hol ingyen, hol pénzért, és remek nyugdíj-kiegészítést szedett össze a hobbijával. Virág ételeiről lélegzetelállító képeket készített.
A blogon kommentelő látogatók pedig könyvet kezdtek el követelni. Virág és Imre bácsi összeálltak, és megcsinálták a kiadványt. Optimisták voltak, és száz példányt rendeltek a nyomdától.
A száz szakácskönyv egy hét alatt elfogyott. Virág ekkor ezer példányt rendelt a nyomdától. Ez egy hónap alatt fogyott el. Virág, Lóri és Imre bácsi nem hitték el, hogy ilyen kelendő a szakácskönyvük. Lóri megkérdezte a nagyobb könyvesboltokat, érdekli-e őket a könyv. Érdekelte. Újabb megrendelés következett. Jelentkezett Virágnál egy könyvkiadó, hogy kiadná a könyvét. Lóri utánaszámolt. Virág nemet mondott. Jelentkezett egy tévécsatorna, hogy szeretnék meghívni Virágot egy reggeli műsorba. Virág igent mondott. A tévécsatorna meghívta Virágot egy főzős műsorba is. Virág igent mondott.
Amikor ott állt a stúdióban, a kamerák kereszttüzében, és várta, hogy elkezdődjön a forgatás, hirtelen eszébe jutottak a vasalás-manók.
Egy pillanatra lemerevedett. Visszaemlékezett a kétségbeesésre, amit akkor érzett, mikor minden vasárnap egyre több vasalnivalója támadt, és arra, amikor azon a bizonyos csütörtökön teljesen összetört az öt inggel a kezében. Virág elmélázott rajta, vajon egy héten hány vasalnivaló ruhadarab keletkezik mostanában. Már egy éve nem vett vasalót a kezébe…
A forgatás még nem kezdődött el. Virág előkapta a telefonját és felhívta a bejárónőjüket, Mici nénit.
– Tíz, tizenegy? – számolgatott Mici néni. – Talán tizenkettő. Annál soha nem több. Egy bő óra alatt megvagyok vele mindig.
Virág mosolyogva tette le a telefont. Talán tizenkettő? Végülis mindegy, hogy vannak-e vasalás-manók vagy nincsenek. Nem kell elkezdeni megmagyarázni mindent, ami történik velünk. Jobban tesszük, ha elfogadjuk a szokatlant, ha megragadjuk az előttünk álló lehetőséget.
Mindenkinek jár az esély egy kis rendkívüliségre.

Kellemes húsvéti ünnepeket!

husvet

Ezzel a kis novellával kívánok boldog ünnepet!

HÚSVÉTI RENDETLENSÉGEK

Nagy volt a csend a házban. Klaudia kivitte a gyerekeket sétálni, mert Janinak egy fontos telefonhívást kellett elintéznie. A férfinak csendre volt szüksége, no meg hogy egyedül maradjon a számítógépével és a mobiljával. A hívás előtt még kiment a konyhába egy kávéért. Ahogy a modern kávégép felmelegedésére várt, körülnézett a helyiségben. Látszott, hogy felesége a húsvéti sütés-főzés kellős közepén tartott. A magasfényű, piros szekrényajtók összetapogatva, zsírosan néztek vissza rá. A munkalapon lábasok, műanyag tálacskák, csokis kanalak hevertek. Kiborult a liszt, a vaníliáscukor zacskójára ráfolyt valami. Tej? Olaj? Jani felvont szemöldökkel, lassan fordult a konyhasziget felé. Itt végre szebb káoszt nézegethetett. Egy kosárban csinos kis túrós kalácskák hűltek, mellettük egy színes tálcán mosolyogva büszkélkedtek a festett tojások.

Jani a kalácsokat nézte.

Majd hallgatózni kezdett.

De igen.

Kétség sem férhet hozzá. Sóhajokat hall.

Jani a kosárhoz hajolt. Mikor újra hallotta a különleges hangot, olyan hirtelen egyenesedett ki, hogy meg kellett kapaszkodnia, mert attól tartott, elesik.

– Hát, ilyet még nem kajáltam – motyogta.

A férfi tekintete a kalácskákat vizslatta. Aztán a hasukat mutogató tojásokra nézett. Majd megint a kalácsokra, mintha egy ping-pong meccset figyelne.

Jani észre sem vette, hogy nadrágzsebéből elővette a mobilját, és feleségét hívja. Mikor Klaudia beleszólt a telefonba, Jani azt kérdezte:

– Te, az lehet, hogy a túrós kalács szerelmes a festett tojásba?

Aztán várt, amíg a felesége befejezi a nevetést. Mikor Klaudia végre levegőt kapott, így válaszolt:

– Csak hűlnek, te lökött. Ilyen hangja van, amikor hűlnek!