Gyógyítsd meg a nézőpontot!

Mielőtt belekezdünk ebbe a cikkbe, szeretném pontosítani, mit is jelent a nézőpont. Arról fogunk ugyanis beszélni, hogy a könyvekben mindig van legalább egy szereplő, akinek a nézőpontjából látod az egész történetet. Ez a leggyakrabban egy személy, időnként kettő, néha több.

Ez nyilvánvaló akkor, amikor a fejezetcímek alatt neveket látsz, mint például Khaled Hosseini „És a hegyek visszhangozzák” c. regényében.

De ha azt kérdezem, kinek a nézőpontjából íródott az Egri csillagok, tudsz-e felelni? Nehéz dió. Bevágok egy részletet:

„Az a kis falu, ahova a két gyermek való, a Mecsek egy völgyében rejtőzködik. Valami harminc vályogház meg egy nagy kőház mindössze. Az ablakok olajos vászonból vannak minden házon. Az úri házon is. De máskülönben olyan házak, mint a mostaniak. A kis falut sűrű fák lombozzák körül, s a lakók azt gondolják, hogy a török sohase talál oda. Hogy is találna? Az út meredek, szekérnyom nincs. Torony sincs. Az emberek élnek, halnak a kis rejtekfaluban, mint az erdei bogarak.”

Ebben a könyvben Gárdonyi a mindent látó narrátor, aki anélkül váltogatja a nézőpontokat, hogy előtte megmondaná, kinek a fejével fog gondolkodni. Ha egy fejezet a két kisgyerekről szól, akkor az ő szemükkel nézi a világot. Ha Dobó Istvánról ír, akkor a kapitány szemszögéből látunk mindent. Gárdonyi nem mondja meg, csak mutatja.

És hogyan kell ezt jól csinálni? Erről beszélgessünk kicsit.

Amikor írsz, könnyű beleesni abba a csapdába, hogy olyan dolgokat mondasz, amiket abból az adott nézőpontból nem láthatott az a szereplő, akinek a szemszögéből mesélsz.

Akár egyes szám első személyben írsz („Odamentem”), akár harmadik személyben („Józsi felöltözött”), nagyon könnyű elrontani, főleg akkor, ha az adott személyben még nem írtál sokat. Csapjunk a közepébe, hadd mutassam meg, mire is gondolok. Meglátod kapásból a hibát a következő két részletben?

„Amikor meghallottam a hírt, halálsápadtan fordultam Anya felé. – Igaz ez? – kérdeztem.”

„Réka a táskájáért nyúlt. Kivette belőle a pénztárcáját, kinyitotta, és kihúzott onnan egy névjegykártyát. Kamilla a kis papírdarabra meredt. Nem hitt a szemének. Réka elvigyorodott. – Ez aztán az előléptetés, mi? – kérdezte.”

Szóval mi az ábra ezzel a két részlettel? Ha kíváncsi vagy rá, kattints ide!

Mennyire ismered a könyved főszereplőjét?

Az, hogy egy könyv főhősével mi történik, a személyiségéből következik. Amint elkezdesz megjeleníteni, elképzelni egy figurát és az ő motivációit, életre kel és egyszerűen magára rántja mindazt, ami történni fog vele a történetben.

Szánj rá egy hetet, hogy végiggondold, milyen is a főszereplőd! Töltsd ki az alábbi (hosszú) kérdőívet, részletesen, pontosan, konkrétumokkal vagy hasonlatokkal, szóvirágokkal. Írd le, ami eszedbe jut, olyan sorrendben, ahogy kedved van! Ha bizonyos kérdések nem relevánsak, ugord át őket, de minden blokkal foglalkozz!

Alapadatok:

Becenév:

Teljes név:

Fiú/lány:

Hány éves (pontos születésnap):

Hogy néz ki?

• Milyen magas, milyen a testfelépítése, haja milyen, szeme színe, alakja, bőre, arca elrendezése?
• Milyen ruhákat hord?
• Ha sétál, megáll, leül, ezeket hogyan csinálja?
• Mi más jellemző még rá? Mit szokott csinálni a kezeivel, hova, hogyan néz, szeret közelről megnézni vagy megszagolni dolgokat?
• Olyan pontosan írd őt le, hogy egy kisebb tömegben is megkülönböztethető legyen!
• Milyen összbenyomást tesz? Ha csak egy szóval, szóképpel jellemezhetnéd, mi lenne az?

A teljes cikket olvasd el itt!

Nemere Istvánnal találkoztam

Nemere István olyan író, akit szerintem Magyarországon mindenki ismer. Olyan sokféle műfajban, olyan rengeteg könyvet írt, hogy lehetetlen nem megpillantani a nevét, akármilyen könyvesboltba lépsz is be. Tudtátok, hogy Nemere még most is ír? Én valamiért azt gondoltam, hogy többezer könyve jutalékából vígan megél, és kertészkedik meg utazgat – de nem. Ma is minden reggel leül dolgozni, és ír, ír, ír, amíg el nem fárad. Azt mondja, általában reggel hattól délután kettőig.

Nem semmi. Mármint, nekem általában napközben van úgy két órám, hogy írjak, meg van két órám este is, de ilyenkor általában fáradt vagyok már az alkotáshoz, így ilyenkor inkább olvasni, tanulni, infót gyűjteni szoktam. Persze Nemere István nem futtat egy egész háztartást három teljes gyerekkel, de akkor is. Ha én hatkor el tudnám kezdeni pörgetni a mókuskereket, legalább plusz két órával többet tudnék írni egy nap. Azaz kétszerannyit. De nem tudok. Én reggel nyolcig nem vagyok képes értelmes dolgokat csinálni, még a felöltözés tudományát is csak érintőlegesen bírom alkalmazni. Ciki.

Nemerétől a Publio által rendezett Írói találkozón kérdezhettünk. Voltunk harmincan, inkább negyvenen, Nemere pedig jókedvűen, lazán mesélt és válaszolgatott. Az derült ki, hogy neki sincsen titka: megfelelő kutatás alapján megrendelésre vagy saját ötlet alapján ír. Mindig egyszerre egy könyvet: ha időközben új ötlete akad, azt felírja ugyan, de nem kezdi el kidolgozni, bármennyire is viszket a keze. Minden nap ír nyolc órát, aztán megebédel, újságot olvas, és délután foglalkozik a levelezéssel, Fészbukkal, marketinggel.

Volt jópár beszólása, ami nagyon tetszett, itt olvashatod el őket!

Hogyan is kezdjek neki az írásnak?

A rövid válaszra vagy kíváncsi?
Kétféleképpen: ösztönösen vagy tervezetten.
A hosszabbra?
Olvass tovább 🙂
Van úgy, hogy az írónak egész egyszerűen becsapódik az elméjébe egyetlen jelenet, egyetlen poén, három szuper mondat, amit mindenképp le kell írnia. Ez az, amit általában ihletnek hívunk. Ilyenkor belepusztulunk, ha nem tudjuk azonnal leírni a csattanós párbeszédet, a jól eltalált leírást, és ha máshova nem, hát egy papírcetlire a metrón állva írjuk fel a világmegrengető ötletet, vagy a telefonunk hangrögzítőjére mondjuk fel vezetés közben.
Elképzelhető, hogy nem egy rövid lélegzetvételnyi írást jegyzünk így le, hanem napokon keresztül görnyedünk a számítógép felett, és éjszaka négy órát alszunk csak, hogy leírjuk, ami bennünk van.
Ha valamennyire írónak tartod magad, ez biztosan megtörtént már veled is.
Na jó. De mégis azt hallod, azt olvasod, hogy higgadtan, ülve, papírral a kézben, vagy a képernyőre meredve, szépen lassan végig kell gondolnod az írásod fő sarokköveit, mielőtt nekikezdenél az alkotásnak. Hogy tudnod kell, mit akarsz mondani, kinek. Hogy kiről szól a sztori, hogy főhősöd mit tanul meg a könyved végére, és hát persze, hogy mi minden történik vele az első és az utolsó oldal között.
De ez hülyeség. Hiszen annyira benne vagy a művedben, annyira érzel minden rezgést, és különbenis, alkotás közben jön a további ihlet, már miért állnál le tervezni? Pont a spontaneitása veszik el a dolognak!
Nos, az a rossz hírem van, hogy tervezéssel igenis jobb könyvet fogsz írni. Sokkal jobbat. Fényévekkel jobbat, mint nélküle.
Ugyanis ha veszed a fáradságot, megállsz egy pillanatra, és elgondolkozol, honnan hova akarsz eljutni, meg fogod látni az ívét a történetednek. Ha látod az ívet, látod, min húzódik keresztül, és ezeket a közbenső állomásokat is jobban ki tudod találni. Ha megfelelő ideig gondolkodsz a főhősöd jellemén, kiforrottabb egyéniséget alkotsz. Ha hagyod magad eljátszani a gondolattal, hogy a történeted a jelenben, a jövőben, vagy a múltban játszódjon, akkor a könyved helyszíne megalapozott döntés alapján lesz kijelölve, és nem az első ötletedet használod, és így tovább.
Tehát érdemes az új ötleteket pihentetni, hagyni kiforrni, közben egy-egy mondatot, kifejezést, részletet lejegyezni – tehát hagyni, hogy a spontaneitás és a tervezési folyamat hasson egymásra.
Te mennyire vagy spontán író, és mennyire írsz tervek alapján?